Azt szoktam mondani, ha valakinek semmiféle stresszoldó és közérzetjavító módszer nem hozza meg a kívánt eredményt, kezdjen el segíteni másoknak. A jó cselekedetek ugyanis két oldalról is támogatják a jobb hangulatot, hiszen adni önmagában véve is öröm, az ember lelke felvidul tőle, ráadásul a másik fél részéről megnyilvánuló hála is javítja a közérzetünket. Aki jót tesz embertársaival, több mosolyban, kedves szóban, elismerésben részesül, ezek a „jutalmak” pedig nagymértékben hozzájárulnak a jobb lelkiállapothoz.
De vajon segíthetünk-e mindenkinek, bármilyen helyzetben? Meggyőződésem, hogy nem, mi több, nem is kell törekednünk erre. Csak annak segítsünk, aki kéri azt. Annak, akinek erre van szüksége ahhoz, hogy aztán megoldhassa a saját problémáit.
Néhány héttel ezelőtt e-mailt kaptam egy huszonéves lánytól, aki a barátján szeretett volna segíteni. A férfinak évekkel ezelőtt volt egy szerelmi csalódása, emiatt érzelmileg bezárult, és átadta magát a negatív gondolatoknak, az önsajnálatnak. A történethez hozzátartozik, hogy a férfi nem kért segítséget, sőt, igyekezett elhatárolódni ettől, mondván, hogy nem akarja a lány életét is megkeseríteni. Mit tehetne érte? – tette fel nekem a kérdést a lány. Megkérdeztem tőle, hogy miért akarja mindenáron megmenteni ezt a férfit. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ez az ember maga választotta azt a lelkiállapotot, amiben most van, és úgy tűnik, egyelőre nem is akar változtatni ezen. Furcsán hangozhat, de néha aktiválódik az ún. fájdalomtestünk, és úgy döntünk, hogy szenvedni és panaszkodni akarunk. Lehet, hogy ez nem is teljesen tudatos, de akkor is a mi döntésünk. És a változás útjára is csak mi magunk léphetünk, amikor eljutunk arra a pontra, hogy úgy érezzük, elég volt a fájdalomból. Megírtam a lánynak, hogy vajmi keveset tehet a szerelméért, amíg ő maga nem akar kijönni ebből a lelkiállapotból. Valószínűleg az érzelmek elvették a józan ítélőképességét, mert nem értette meg, amit írtam. Továbbra is kitartott amellett, hogy márpedig így vagy úgy, de segíteni fog a férfinak, hiszen annak szüksége van erre…
A fenti történet csak egy példa, gyakran találkozunk hasonló helyzetekkel, leginkább családon belül vagy barátok között. Pedig az igazság az, hogy igazán minden ember csak önmagán segíthet. Hathatós támogatást csak annak nyújthatunk, aki azt kéri, és látjuk benne a szilárd elhatározást, hogy kész tenni önmagáért. Vannak olyan élethelyzetek, amikor az első lépést csak mások segítségével tehetjük meg, viszont a többit már mindenkinek önállóan kell. Éppen ezért csak annak az embernek tudunk (és csak annak kell) segíteni, aki hajlandó a támogatásunkkal talpra állni és rendezni az életét.
Pszichológusként is gyakran találkozom azzal a helyzettel, amikor a kliens nem akar igazán változni, mintha úgy gondolná, hogy a puszta beszélgetésekkel majd rendbe jönnek a dolgai. Ilyen azonban nincs. Az efféle hozzáállással a kliens tulajdonképpen a személyes felelősségét próbálja a szakemberre hárítani. Ha ez nem is fogalmazódik meg benne világosan, de valójában tőle várja, hogy helyrerakja az életét. Viszont a pszichológus is csak annak tud segíteni, aki belátja, hogy a problémái létrejöttéért ő maga a felelős, és hajlandó a változásra, a változtatásra. Ugyanis, mint a fenti példában is láthattuk, nem akar mindenki kilépni a negatív élethelyzetéből és/vagy lelkiállapotából. Léteznek ún. betegségelőnyök is, amikor a személynek valójában érdeke fűződik az állapotához, mert például így több figyelmet és gondoskodást kap, felmentik bizonyos kötelezettségek alól, stb. Nagyon jó olyan emberekkel dolgozni, akik képesek felelősséget vállalni a problémáikért, az életükért, akik megfogadják azokat a tanácsokat, amiket a pszichológus ad, mert ilyenkor a munkának van eredménye. Ellenkező esetben viszont a kezelés nem sok sikert hoz, a páciens jellemzően egyik szakembertől a másikhoz megy, és elégedetlen, mert úgy érzi, senki sem tud segíteni rajta.
Még kilátástalanabb a helyzet az ún. hozott beteg esetében, vagyis amikor a családnak, a barátoknak fontosabb a gyógyulás, mint a páciensnek magának, aki nem önszántából fordul szakemberhez, hanem a hozzátartozók nyomására. Tipikus eset például, amikor a drogfüggő fiatalt a szülő, vagy az alkoholista apát a család viszi el kezelésre. Ilyenkor a kliens az esetek túlnyomó többségében egyáltalán nem motivált a változásban. Márpedig hogyan lehetne bárkinek is segíteni akarata ellenére?!
„Segíts magadon, Isten is megsegít” – tartja az ismert bölcsesség. Ez pontosan így működik. Akiben megszületik a szilárd elhatározás, hogy kész tenni önmagáért, az megkapja az ehhez szükséges támogatást. Aki felelősséget vállal az életéért és hajlandó változni, a sors nem hagyja cserben. Az ilyen emberen lehet, és kell is segíteni. Ő az, aki a hálájával köszöni meg a támogatást. A segítőnek pedig további jutalma az a szívet melengető érzés, amikor azt látja, hogy hozzájárulhatott egy ember felemelkedéséhez. Úgy gondolom, nem sok jobb dolog van ennél az életben.
Szociális munkás végzettségem van, jelenleg a pécsi orvostudományi egyetem egészségügyi szociális munkás levelező szakára járok. Úgy gondoltam, hogyha majd végzek, akkor a hospice-ban szeretnék dolgozni. Ezt nemcsak a szakmai elhivatottság, hanem a keresztényi felebaráti szeretet is motiválja bennem.
Hallottam azonban a Helfer-szindrómáról, mikor valaki azért segit másokon, hogy önmagán segítsen• (A segítés szükséglete a saját ingatag pszichés egyensúly fennállását szolgálja.)
Mivel özvegyasszony vagyok, és ráadásul rokkantsági ellátásban részesülök egy autoimmun betegségből eredően, (rheumatoid arthritis) vajon mennyi ennek az esélye az én esetemben? Senki erre nem tudta a választ eddig megmondani. Én sem.