Képzeld el a következő szituációt: a városban sétálgatsz, amikor váratlanul eléd lép egy ember, és pénzt kér tőled. Elmondja, hogy nagyon rossz anyagi helyzetben van, látod is a ruházatán, az arckifejezésén, hogy sokat nélkülöz. Kéri, hogy segítsd ki egy kis pénzzel, konkrét összeget nem említ. Milyen az első, ösztönös reakciód? Mi fut át a fejeden, mit érzel? És végül milyen döntést hozol, mit teszel?
Az átlagember ebben a helyzetben szó nélkül továbbmegy, vagy esetleg annyit vet oda, hogy neki sincs pénze. Nem szeretjük a kéregetőket. Igyekszünk elkerülni őket, ha pedig mégis beléjük botlunk, rövidre zárjuk az interakciót. Nagyon kevés ember ad pénzt, és jellemzően nem is az anyagi helyzet határozza meg, hogy kik tartoznak bele ebbe a szűk körbe.
Nem a kéregetőkről szándékozom írni, és nem is az a bejegyzésem célja, hogy bárkit jótékonykodásra ösztönözzek. Ez mindig egyéni döntésünk. Viszont fontosnak tartok szólni egy olyan jelenségről, amelyet mindannyian helytelenítünk, ugyanakkor viselkedésünkkel fenntartunk. A pénz uralmáról van szó, arról a világviszonylatban normává vált jelenségről, hogy mindent az anyagiak szempontjából közelítünk és ítélünk meg. Nagyon sokszor még az emberi kapcsolatainkat is. Ha odalép hozzánk egy kéregető, nem az embert látjuk magunk előtt, hanem valakit, aki vékonyítani szeretné a pénztárcánkat. A legnagyobb probléma pedig az, hogy mindezt tudatosság nélkül, gépiesen tesszük. Bábjai lettünk egy olyan kifosztó rendszernek, játékosai egy olyan társadalmi játszmának, amely észrevétlenül manipulál és mozgat bennünket. A fenti szituációban gondolkodás és mérlegelés nélkül ítélünk, anélkül, hogy igazán szemügyre vennénk azt a személyt, aki megszólít minket. Nem a környezetszennyezés ténye vagy a harmadik világháború lehetősége jelenti a legnagyobb veszélyt az emberiségre, hanem az a rendszer, amely fásult, közönyös és érzéketlen bábokat farag belőlünk, melyeket fentről dróton lehet rángatni. Így lesz ember embernek farkasa, és ez bizonyos politikai és gazdasági érdekeknek nagyon is megfelel. Minél kevesebb tudatossággal élünk, minél inkább bevonódunk a kifosztás játszmájába, annál könnyebb bennünket irányítani. Programozható robotokká válunk, amiket a beléjük kódolt hitrendszerek mozgatnak, miközben ezeket saját nézeteikként, választásaikként, döntéseikként élik meg.
Az előző bejegyzésemben a vonzás és a tükrözés törvényéről írtam. Az adás-kapás törvénye ugyanolyan fontos. A világban minden áramlásban van, maga a pénz sem más, mint energia. Minden az Univerzumé, igazán semmit sem birtokolhatunk, legfeljebb ideig-óráig lehet ilyen illúziónk. Ha adunk valamit, akkor egy másik ember kap valamit – a kettő összetartozik, elképzelhetetlen egyik a másik nélkül. Az akció pedig, amit elindítunk, mindenképpen vissza fog térni hozzánk, mert minden cselekedetünknek meg kell tapasztalnunk a másik felét is. Egyszerűen szólva ez azt jelenti, hogy aki ad, az előbb-utóbb kapni is fog, mert így működik a körforgás törvénye.
Nem szükséges azonban ilyen filozofikus-spirituális magasságokba emelkednünk ahhoz, hogy megértsük, miről van szó. A törvények ugyanis belénk vannak kódolva. Mindannyian tudjuk, hogy milyen jó érzés adni. Nem feltétlenül pénzt, adhatunk mosolyt, biztató szót, segítő kezet is. Hogyan érezzük magunkat ilyenkor? Tulajdonképpen azonnal megkapjuk a jutalmunkat is, hiszen minden jó cselekedetkor felvidul a lelkünk. Lehet ennél bármi fontosabb?
Sokáig úgy mentem el a kéregetők mellett, hogy eszembe sem jutott, hogy esetleg segíthetnék is. Egyszerűen nem volt ilyen opció számomra. A közelmúltban tudatosult bennem, hogy én is egy dróton rángatható bábja vagyok annak a kifosztó rendszernek, melyet szavainkkal mindannyian bírálunk, miközben tetteinkkel éltetünk. Elhatároztam, hogy változtatok. Már nem kerülöm azokat a helyzeteket, amikor kéregetővel találkozhatok. Ha ilyen eset adódik, mélyen a szemébe nézek, és egy mosoly kíséretében átnyújtok neki egy kevés pénzt. Ilyenkor különös dolog történik. Látom a tekintetében, ahogy egy pillanatra ő is kiesik a kifosztó játszma által meghatározott tudatállapotból, és semmirekellőből hirtelen értékes emberré válik. A játszma ilyenkor egy nagyon rövid időre megszakad, és valami igaz, hamisítatlan lelki kapcsolatba kerülünk egymással. Ő örül, hogy kapott, én örülök, hogy adtam. Tudom, hogy ezzel nem oldom meg a problémáját, és az is biztosra vehető, hogy nem teljesen önhibáján kívül került ebbe a nyomorúságos élethelyzetbe. De az összeg, amit adok, az én életem szempontjából jelentéktelen. Nem vagyok gazdag ember, de tudom, hogy az a pénz úgyis elfolyna észrevétlenül, elkölteném valami haszontalan dologra. Így viszont mindkettőnknek szerzek egy szép pillanatot. Olyat, amit sem megvenni, sem megfizetni nem lehet. Ha már itt élünk együtt ezen a bolygón, miért ne tegyük egymás életét kicsit szebbé, könnyebbé? Nem hiszem, hogy ennek értékével bármely deviza vetélkedni tudna.