Az agresszió kezelése – 2. rész

Előző cikkemben az agresszió pszichológiájáról írtam, kiemelve a szorongással való szoros kapcsolatát. Az elfojtott és így befelé fordított agresszió különböző tüneteket okozhat, melyek mindig jelek, hogy végső ideje valamit másként csinálni az életünkben, mint a korábbiakban. Ha ilyen esetben a változás, változtatás helyett szintetikus kemikáliáktól várjuk állapotunk javulását, akkor hibát követünk el. A gyógyszer sohasem szünteti meg a panasz okát, és nem biztosít valódi gyógyulást. Csupán a tüneteket nyomja el, vagyis kikapcsolja a szervezet jelzőrendszerét. Végső esetben, „tűzoltásként” jól jön a gyógyszer, de ne attól várjuk a felépülést, illetve problémáink megoldását.

Röviden meg kell említenem azokat a gyermekkori szorongásos tüneteket is, amelyek hátterében egyértelműen azonosítható a fel nem dolgozott és elfojtott agresszió. A gyermek két okból is nehezebb helyzetben van, mint a felnőtt. Egyrészt személyisége éretlenségéből adódóan nem állnak még rendelkezésére azok a pszichés megküzdési mechanizmusok, melyek egy felnőtt ember esetében már általában adottak. Másrészt kicsinysége folytán a gyermek bizonyos mértékben mindig kiszolgáltatottja a környezetének. Ha szerető, gondoskodó családban nevelkedik, akkor nincs gond ezzel, viszont ha a szülők túl szigorúak, netán ellenségesek és durvák, akkor a gyermeknek sok feszültségben van része. Rossz, vagy nem az igényeinek megfelelő bánásmód esetén már egészen kicsi korban megjelenhet benne a harag a szüleivel (vagy akár a nevelőivel, rokonaival, tanáraival) szemben, ezt azonban nem fejezheti ki a nála erősebb, hatalmasabb felnőttek iránt. Mivel az agresszív késztetést nem fordíthatja kifelé, azt befelé, önmaga ellen irányítja. A legtöbb esetben ez a jelenség áll az olyan öndestruktív gyermekkori cselekvések hátterében, mint például a kényszeres körömrágás vagy kéztördelés, a haj kitépdesése vagy a fej falba veregetése. Ha a szülő ilyen tüneteket tapasztal csemetéjénél, érdemes elgondolkodnia azon, hogy milyen haragot, feldolgozatlan agresszív késztetéseket fojthat el gyermeke, és lehetőleg segítse ezek feloldását saját viselkedésének megváltoztatásával, a feszültségkeltő tényezők kiiktatásával (akár környezetváltással), szakember bevonásával és így tovább.

Mint látjuk, mi, felnőttek bizonyos értelemben könnyebb helyzetben vagyunk, mégis sokunknak problémát okoz az agresszió helyes kezelése. Előző cikkem végén azt ígértem, hogy adok néhány tanácsot ehhez. Ez következik most.

1. Az első és legfontosabb dolog, hogy fogadjuk el ilyen jellegű késztetéseinket, és ne tiltakozzunk ellenük. Ne legyen bűntudatunk, ne szégyelljük magunkat miattuk. A düh, az indulat természetes emberi érzés, olykor mindannyian megtapasztaljuk. Ezzel semmi baj nincs.
2. Ha idegesek és dühösek vagyunk, ne fojtsuk magunkba, hanem mondjuk ki! Verbalizáljuk az érzést, ezzel némileg „kiengedjük a gőzt”. Ezt úgy tegyük meg, hogy senkit se sértsünk vele, ne keveredjünk konfliktusba. Ennek titka, hogy szavaink ne a bosszúságunkat okozó ember személye ellen irányuljanak, hanem a mi érzéseinket fejezzék ki. Vagyis ún. én-üzenetekkel kommunikáljunk. Pl. ne azt mondjuk, hogy „egy rohadt szemétláda vagy”, hanem azt, hogy „amikor így viselkedsz velem, mérhetetlen haragot érzek irántad”.
3. Válasszunk olyan foglalkozást, illetve keressünk olyan tevékenységet, amelybe áttranszformálhatjuk agressziónkat, és ezáltal szociálisan elfogadott formában vezethetjük le, élhetjük ki azt. Az olyan foglalkozások, mint például a hentes, a hivatásos katona vagy akár a kórboncnok, kiválóan megfelel erre a célra.
4. Legalább heti két alkalommal sportoljunk! Válasszunk intenzív mozgásformát, amelyben kifáradhatunk és leizzadhatunk. Ajánlható a futás, a tempósabb kerékpározás vagy az úszás, ezek ugyanis remekül levezetik a feszültséget. Talán mondanom sem kell, hogy az olyan küzdősportok is ide sorolhatók, mint pl. az ökölvívás, a birkózás vagy a különböző harcművészetek.