Amikor gyerek voltam, nagyon sokszor hallottam azt a mondatot, hogy „az élet egy nagy szenvedés”. Veszélyesek az ilyen kijelentések, különösen gyermekkorban, amikor még ismerkedünk a világgal, önálló nézeteink nincsenek és készpénznek veszünk mindent, amit mások, különösen a szüleink közvetítenek felénk. Ezek a hatások válhatnak ugyanis olyan lelki programokká, amelyek akár egész életünket meghatározhatják. Ezt azonban kivédhetjük azáltal, hogy felnőttként tudatosságra törekszünk és megkérdőjelezzük a belénk oltott programok helyességét, érvényességét.
Három évtizedbe telt, mire felismertem, hogy az élet nem szenvedés, hanem egy csodálatos lehetőség. Hogy mennyire élünk ezzel a lehetőséggel, az azonban tőlünk függ. Jogunkban áll eldönteni, hogy mit kezdünk az életünkkel, ha úgy akarjuk, akár tönkre is tehetjük. Talán 8 éves voltam, amikor először fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy az élet olyan lehet, mint a filmek a tévében: színjáték, melynek mi vagyunk a szereplői, és amelyet valahol valakik talán figyelemmel is követnek. Ma már film helyett inkább színdarabhoz hasonlítanám, és rajtunk múlik, hogy tragédia vagy komédia lesz-e ez a darab.
Mondhatjuk, hogy az élet szenvedés, és azt is, hogy szórakozás – mindkét esetben igazunk lehet. Az élet ugyanis egyszerűen olyan, amilyennek megéljük. Több, mint hatmilliárd ember él a Földön, és nincs kettő, aki számára a valóság pontosan ugyanazt jelentené. Gondoljunk bele, hogy mekkora csoda az Univerzum, hogy ezt a sokszínűséget lehetővé teszi! Bizony, a csodák ott vannak az orrunk előtt, találkozunk velük minden pillanatban, csak a megfelelő szintű tudatosság hiányában nem vesszük őket észre.
A felnőtt ember felelős a sorsáért, azt ő alakítja, formálja. A gyermek erre még nem képes, földi világunk perspektívájából nézve kiszolgáltatott helyzetben van. Úgy gondolom, elsősorban a gyermekkor a karmikus adósságok törlesztésének az ideje. A reinkarnáció tana nélkül nem lehet megérteni, hogy egyes emberek miért születnek szörnyű körülmények közé, hogy miért kell ártatlan gyermekként szenvedniük. Hiszem, hogy az Univerzum az igazságosság elve alapján működik, és a korai életkorban minket érő hatásoknak előző életekben gyökerező okai vannak.
Miután gyermek- és ifjúkorban törlesztjük karmikus adósságaink nagyobb részét, a 30. életévünk környékén elindulhatunk azon az úton, amelyet a lélek az aktuális inkarnációra kijelölt magának. Ettől kezdve az irányítás a mi kezünkben van, felnőtt emberként úgy vezetjük az életünket, ahogy akarjuk. Hiszem, hogy a lét alapprogramja a siker és a beteljesedés, nincs olyan ember, aki eleve szenvedésre van ítélve. Amennyiben az utunkon járunk, dolgaink sikeresen alakulnak és jól érezzük magunkat. Ahhoz viszont, hogy az utunkra kerüljünk, előbb sok esetben el kell engednünk a múltat, a gyermek- és ifjúkorban megélt esetleges fájdalmakat, hiszen ezek akadályozhatnak bennünket az előrehaladásban, életfeladataink teljesítésében. Tudomásul kell vennünk, hogy az élet mindig az aktuális pillanatban zajlik, és a múlt már nem létezik. Újrateremthetjük magunknak, ha gondolkodunk rajta vagy siránkozunk miatta, de ezzel csak megvonjuk magunktól a lehetőséget, hogy kiteljesedjünk az új úton. Ehelyett inkább legyünk hálásak, hogy mindjárt az életünk kezdetén törleszthettük karmikus adósságainkat, hogy tanulhattunk belőlük, és ezeket a terheket örökre letehettük. Ha el tudjuk vágni a múlt visszahúzó kötelékeit, akkor 30 éves korunk után nagyon sikeres és boldog életünk lehet.
Az életút bizonyos értelemben egy nagy sugárúthoz hasonlítható, melyről kereszteződések és mellékutcák nyílnak. Az ember néha betéved egyik-másikba, de jó esetben hamar felismeri, hogy ezek zsákutcák, és visszatér a sugárútra. Hogy aztán azon hogyan halad végig, szintén az ő döntése; haladhat a napos és az árnyékos oldalon egyaránt. A célhoz el lehet jutni az utóbbin is, csak ott nem lesz olyan kellemes az utazás. Ha már dönthetünk, akkor válasszuk inkább a napos oldalt, azaz igyekezzünk úgy élni az életet, hogy a szép és jó dolgokat vegyük észre benne, és ne a hiányosságokat!