Az előttünk álló feladatok az új időminőségben

Jelen írásom témáját két aktuális körülmény egybeesése jelölte ki: egyrészt ezt megelőzően az egyéni személyiségfejlődési folyamatról írtam, másrészt az évek fordulója mindig kiváló alkalom arra, hogy megvizsgáljuk, honnan érkeztünk és merre tartunk. A vissza- és előretekintésnek is komoly ön- és sorsismereti hozadékai lehetnek, ha ezeket egymásra vetítve, és belső, tudati perspektívából közelítjük meg. A személyes vonatkozásokról részletesen írtam korábban, ebben a cikkemben igyekszem kitekinteni arra a globális időminőségre, amelybe az egyéni életutak beágyazódnak.

Az emberiség egésze hasonló tudati evolúciós pályát jár be, mint az egyes lelkek. Ahogy az egyének, úgy a különböző társadalmak is valamely meghatározott pontján tartanak ennek a rendkívül hosszú útnak. Van, amelyik előrébb tart, van, amelyik lemaradva halad, pontosan ugyanúgy, ahogy a szamszára körforgásában csiszolódó egyéni lelkek. A cél azonban közös, és ehhez viszonyítva tudjuk meghatározni, hogy a folyamatnak éppen mely szakaszában vagyunk. A helyzetet bonyolítja, hogy a bejárandó út nem jól kivehető és egyenes vonalú, sokkal inkább hullámzó, hepehupás, kitérőkkel, gödrökkel és zsákutcákkal teli. A fejlődési folyamat része az a megpróbáló feladat is, hogy rátaláljunk a helyes ösvényre. Így aztán noha időnként eltévedünk, sőt a vesztünkbe rohanunk, hosszú távon mindig a cél irányában haladunk.

Hogy mi a tudati fejlődés végső célja, azt több cikkemben kifejtettem már, itt nem térek ki rá. Esetünkben most sokkal fontosabb, hogy hol tartunk éppen, és mi a következő lépés. Habár ennek meghatározására jó alkalmat teremt az évváltás, azok a folyamatok, amelyekről itt szó esik, nem korlátozódnak egy-egy esztendőre, sokkal inkább hosszabb időt átfogó korszakról beszélhetünk. Az itt ismertetésre kerülő tendenciák tehát minden bizonnyal több generáció életére lesznek hatással. Nos, mi is a feladatunk az előttünk álló időszakban? A kérdést természetesen csak a magam tapasztalatai alapján, és a saját tudatossági szintemnek megfelelően tudom megválaszolni.

Két fő vonulatot látok: egyrészt egyre inkább a belső világunk felé kell fordulnunk, másrészt önmagunkon túllépve nyitnunk kell a másik ember bensője felé is. Nézzük meg mindezt kissé közelebbről!

A befelé fordulás ebben az esetben azt jelenti, hogy meg kell találnunk belső fogódzóinkat, létünket és boldogulásunkat nem alapozhatjuk külső dolgokra. Ennek szükségszerűsége régóta tapasztalható, de egyre fokozottabban nyilvánul meg. A járványok, a gazdasági válság, a klímaváltozás, a háborúk mind-mind azt célozzák, hogy az ember ne kívül, hanem belül keresse a biztonságát. Az ehhez vezető zűrzavar nagyon ijesztő lehet, de a fordulat nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a tudati evolúció folyamatában tovább tudjunk lépni. Ha tartósan beleragadnánk a fogyasztói társadalmakra jellemző kifelé irányultságba, az megakasztaná a fejlődést. Azt azonban fontos hangsúlyozni, hogy az előre, az nem hátrafelé van, azaz nem a múltat kell visszahoznunk, nem a már meghaladott szintekre kell visszatérnünk. Nem zárulnunk kell, hanem nyílnunk. Ezt azért szükséges kiemelni, mert a jövő ismeretének hiányában a kevéssé tudatos ember ösztönösen a régi szokások, berögződések biztonságába bújna vissza. A feladatunk azonban éppen ezek meghaladása, és újfajta nézőpontok, szemléletmódok kialakítása. Ezek pillanatnyilag nem választhatók, mert még nincsenek készen, előbb meg kell teremtenünk, létre kell hoznunk őket. Ez a tudati erőfeszítés a mindenkori fejlődésnek, és jelen korunknak is a nagy kihívása. Választani a meglevő módszerek készletéből nem nehéz, ám valami teljesen újnak a megszülése feladja a leckét. Valódi szintlépéshez érkeztünk tehát. Erről a küszöbön álló átalakulásról már ebben a 2016-os cikkemben is írtam, de a változás kényszere mostanra ért be igazán.

Az újfajta szemléletmódok kialakításának szükségessége indíthatja be a fejlődés azon irányát is, amely a mások felé nyitást teszi lehetővé. Az elmúlt századokban tökélyre fejlesztettük a tényszerű és kritikus gondolkodás képességét, amelynek egyenes következménye a racionális világkép, a modern technika, az ítéletalkotás autonómiája. Ez nagyszerű fejlemény, mert az emberi elme lehetőségeinek kibontakoztatása a tudati fejlődés fontos eleme és célja. Ennek egyoldalúsága azonban komoly veszélyeket rejt magában: a józan ész egyeduralma ugyanis saját nézőpontrendszerének és igazságának falai közé zárja az egyént, és hosszabb távon túlzottan mechanikus világot teremt, amelyben életünk minden olyan vetülete háttérbe szorulhat, amely nem az intellektus és a hideg ráció irányítása alatt áll. Ennek ellensúlyozása érdekében az előttünk álló időszakban nagyobb teret kell adnunk a szív megnyílásának. Itt is fel kell hívnom azonban a figyelmet arra, hogy új minőségről van szó, nem valamiféle érzelgős, a józan észt feladó mintázatot kell előhúznunk a meglevő repertoárból. A lecke lényege annak az empatikus beállítódásnak a kialakítása, amely lehetővé teszi a másik ember elfogadását akkor is, ha világnézetünk eltérései miatt nem értünk vele egyet. Ez azért nagy kihívás, mert bizonyos szintű ego meghaladást igényel: képessé kell válnunk arra, hogy túllépjünk önmagunkon, és megengedjük, hogy a saját igazságunkon kívül még számtalan másfajta világnézetnek is lehet létjogosultsága. Fel kell ismernünk, hogy a tudati fejlődés minden egyes pontjának megvan a maga igazsága, ha belegondolunk, tíz-húsz évvel ezelőtt némileg még a saját szemléletünk is különbözött a maitól. A szív megnyitása tehát a világ sokszínűségének az elfogadását jelenti önmagunk integritásának megtartása mellett, a cél az, hogy azt lássuk egymásban, ami összeköt bennünket, és ne azt, ami elválaszt. E változás nyomán alakítható át a félelem szeretetté.

És végezetül egy jó tanács: mivel alapvetően a belső erőforrásaink megtalálása a cél, ezt a folyamatot megkönnyíti, ha a figyelmünket is befelé irányítjuk. Ez alatt nem a világtól való elzárkózás értendő, sokkal inkább az, hogy az intuíciónkra, ha úgy tetszik, a belső hangra érdemes hallgatnunk. Aki ebben az időszakban a hírportálokról és más külső forrásokból származó értesülések alapján kíván eligazodni, az iszonyú nagy bajban lesz. Hiszen a feladat éppen az, hogy leváljunk a külvilág irányjelzőiről, és megtanuljunk bízni a belső vezettetésben, isteni eredetű önmagunkban. Ne feledjük Jézusnak, az emberré lett Istennek a szavait: „Én és az Atya egyek vagyunk.”