„Belső vezérlésű” emberi kapcsolatok

Előző cikkemben írtam arról, hogy mi az önvédelmi igény lelki háttere, és hogy miként teheti lehetetlenné az igazán jó emberi kapcsolatok kialakítását. Úgy gondolom, ennek a témának érdemes még egy cikket szentelnem, mert azt tapasztalom, hogy nagyon sok ember nem lát tisztán az interperszonális viszonyokat illetően.

Sokan panaszkodnak arról, hogy nem kapnak elég megbecsülést másoktól vagy gyakori bántásban van részük. Az ilyen emberek általában úgy érzik, hogy ők jók, segítőkészek és önzetlenek, viszont a környezetük ezt nem hálálja meg, sőt, ezzel akár vissza is él. Így az illető személy belebújhat az áldozat szerepébe, ami aztán még inkább megnehezítheti az önmagával való őszinte szembenézést, és annak elfogadását, hogy minden, amit a környezetében tapasztal, belőle indul ki. Amíg kifelé mutogatunk, és ott keressük a felelősöket, nem tudjuk hatékonyan kezelni a nehézségeinket. A sikeres problémamegoldáshoz mélyen magunkba kell néznünk, és fel kell ismernünk azokat az addig tudattalan lelki mozgatórugóinkat, amelyek a tévesen értelmezett jóságunk hátterében álltak. Ilyen lehet például az a nem teljesen tudatos törekvésünk, hogy segítőkészségünkkel kivívjuk, kiérdemeljük, ha úgy tetszik, megvásároljuk mások figyelmét, barátságát, szeretetét. Ebben az esetben nem tiszta önzetlenségről van szó, hanem annak jelmezébe bújtatott érdekről. Olyan ez, mint egy csereüzlet. Mivel azonban erre az illető személynek a legtöbb esetben nincs rálátása, ezért őszintén megbántottnak érezheti magát, ha a vágyott figyelmet segítőkészsége ellenére sem kapja meg. A valódi önzetlenség egyértelmű jele az, hogy nincs rossz érzésünk amiatt, ha segítségünkért cserébe nem kapunk semmit. Ha viszont a tüske megjelenik bennünk, akkor érdemes felülvizsgálnunk „önzetlenségünk” valódiságát.

Az érdekhez fűződő jóság mögött meghúzódó másik gyakori lelki mozgatórugó az önbecsülési problémákból fakadó félelem. A saját értékeit kétségbe vonó, önmagát leértékelő ember közérzete is mások figyelmétől, viszonyulásától függ, így érdekelt abban, hogy jó benyomást keltsen más emberekben, hogy megfeleljen nekik. Ez a beállítódás bizonyos fokú behódolást von maga után. Az önmagát lebecsülő személy úgy érzi, kevesebbet ér másoknál. Emiatt van az, hogy alá-fölérendeltségi viszonyokként éli meg az emberi kapcsolatokat, melyekben többnyire ő húzza a rövidebbet. Az ehhez a beállítódáshoz kapcsolódó rossz érzések, félelmek aztán negatív energiákat generálva olyan valós helyzeteket teremthetnek, melyekben az illető személy valóban azt éli meg, hogy méltatlanul, igazságtalanul bánnak vele. Ennek megfelelően, a tapasztalatok hatására megerősíti eredeti nézetét és levonja a „na ugye, hogy igazam volt”- féle téves következtetést. Nagyon leegyszerűsítve így vázolható fel a már előző cikkemben is említett önbeteljesítő jóslat törvénye. Viszont ne feledjük el: bár a hatásokat kívülről, másoktól érkezőként tapasztaljuk meg, a kialakításukért mi vagyunk a felelősek. Tudattalan módon olyan rezgéseket bocsátunk ki és úgy alakítjuk a körülményeinket, hogy a végeredményben előfeltevéseink beigazolódását láthassuk.

Ha eddig azzal a meggyőződéssel élted az életed, hogy ahhoz, hogy ne tapossanak el, védekezned kell a külvilággal szemben, akkor azt tanácsolom, nézz mélyen magadba és azonosítsd eredendő félelmeidet. Ezek valószínűleg önbecsülési problémáidban gyökereznek. Megteremtheted magadnak azt az illúziót, miszerint mások reakciói miatt érzed magad rosszul, de valójában a saját lelki gubancaidtól szenvedsz. Válts szemléletet, fordítsd meg az irányt: nem a külvilág határoz meg téged, hanem te azt! Ha a félelmeidet vetíted rá a világra, akkor csak azt láthatod benne. Vetíts rá mást, és megváltozik a környezeted!

Ha erre képessé válsz, akkor már az emberekhez is másként tudsz majd viszonyulni. Ha felismerjük, hogy nem más személyek, hanem a saját érzéseink okozták a félelmeinket, akkor már bizalommal tudunk közeledni a világhoz. Ekkor már a romboló hatású alá-fölérendeltségi beállítódás is értelmét veszti. Az emberi kapcsolatok zavarait ugyanis a legtöbb esetben az a tévhitünk okozza, hogy az interakció végeredménye kétesélyes: vagy győztesen kerülünk ki belőle vagy vesztesen. Ha egy konfliktust ezzel a beállítódással közelítünk meg, akkor eleve védekező (vagy ennek egy formájaként, félelemből támadó) álláspontot foglalunk el, mert a helyzetet veszélyként éljük meg. Ez a hozzáállás pedig lehetetlenné teheti a konfliktus megoldását, mi több, még jobban kiélezheti a helyzetet. Támadás és védekezés helyett a konstruktív „win-win” állapotra törekedjünk inkább, amelyben mindkét fél győztes lehet. Ahhoz viszont, hogy erre képessé váljunk, előbb fel kell ismernünk, hogy senki és semmi nem árthat nekünk ezen a világon annyit, mint saját félelmeink és belső akadályaink.