Egészség – betegség skála

Mindig is idegenkedtem a diagnosztizálástól. Ellenemre volt, hogy egyes embereket a „beteg” címkével illessünk, pusztán azért, mert életük bizonyos szakaszában pszichés problémákkal küzdenek. A mögöttem álló tíz év pszichológusi tapasztalatai csak megerősítettek abban, hogy helyes a hozzáállásom. Számtalan esetben beigazolódott, hogy a kliens pszichés zavarait egy ideiglenes lelki egyensúlyvesztés okozta, amelynek helyreállításával megszűnt a probléma is. A zavar fennállásakor mutatkozó tünetek pedig sokszor pusztán a kibillentség jeleiként értelmezhetőek, és nem komoly betegség indikátoraiként.

Meggyőződésem, hogy a lélek sohasem beteg, csupán a tudat, a psziché lehet az. Mivel az ember mélyebb természete szerint mindig egészséges, mindannyian rendelkezünk az öngyógyítás képességével. Számos olyan esetet ismerünk, amikor a személy életmód- és szemléletváltással a legkomolyabb, az orvosok által gyógyíthatatlannak minősített betegségből is talpra tudott állni. Hogyan csinálta? Úgy, hogy a halál lehetőségének reális közelségbe kerüléséből fakadó érzelmi megrázkódtatás olyan hatalmas lelki energiákat mozgósított benne, melyeknek köszönhetően felül tudta bírálni, át tudta értékelni addigi életét, hozzáállását, és ezáltal egy szellemibb útra tudott lépni. Ehhez nem szükséges semmiféle, könyvből elsajátítható spirituális ismeret, ugyanis az önvalónkhoz való belső közeledés nem a tudat, hanem a lélek szintjén valósul meg. Ez a magyarázata annak, hogy spirituális irodalmat gyakran olvasó, ezoterikus előadásokat rendszeresen látogató embernél is kialakulhat halálos betegség, míg egy ilyen téren képzetlen társa lehet teljesen egészséges és kiegyensúlyozott. A lélek és a szellem szintjén ugyanis nem az ismeret a mérvadó, hanem a megélés; egy egyszerű szántóvető lehet spirituális szempontból fejlettebb, állhat az önvalóval közelebbi kapcsolatban, mint az ezoterikus tanok legünnepeltebb guruja.

A betegség címkéjének kiosztásával nemcsak eltorzultnak, meghibásodottnak minősítjük az isteni szikrát magában hordozó, így mélyebb természete szerint tökéletes embert, hanem a diagnózissal mintegy állandósítjuk, de legalább is tartósnak bélyegezzük ezt az állapotot. Hajlamosak vagyunk egymást kizáró kategóriákban gondolkodni; duális világképünkben jól elkülönül egymástól a jó és a rossz, a fekete és a fehér, a beteg és az egészséges. Ami/aki az egyik kategóriához tartozik, nem tartozhat bele egyidejűleg a másikba is, mi több, az átjárhatóság sem egyszerű. Ez a kétpólusú gondolkodásmód a magyarázata annak, hogy a diagnózis megváltoztatja a személy öndefiniálását, elmélyíti betegségtudatát. És mivel a hitnek, az önszuggesztiónak teremtő ereje van, nagyban megnehezíti, lelassítja a gyógyulás folyamatát.

Jómagam nem két különálló besorolási kategóriának, hanem egyazon skála két ellentétes végpontjának tekintem az egészséget és a betegséget. A legtöbben ennek a skálának valamely köztes pontját foglaljuk el, és viszonylag kevesen vannak, akik a végpontok valamelyikét. Állapotunk javulása esetén az egészség-, romlása esetén pedig a betegség-végpont felé mozdulunk el. Az egészség-betegség tehát nem fix, állandósult jelenség, mint ahogy a diagnosztizálás sugallja, hanem éppúgy folytonosan változó, alakuló folyamat, mint minden a világon. Ennek értelmében, bármilyen betegséggel is küzdünk, minden egyes nap tehetünk valamit a gyógyulás érdekében, közelíthetünk az egészség-végpont felé.

Pszichológusként klienseimre nem mint betegekre, hanem mint az életútjukon elakadt, lelki egyensúlyukat vesztett értékes emberekre tekintek. Nem a betegségtudatukat, hanem a gyógyulásba, az életbe, önmagukba vetett hitüket erősítem. Így történhet meg, hogy sok olyan hozzám forduló ember indul el a fejlődés útján, akik a korábbiakban már többféle terápiás módszert kipróbáltak, eredménytelenül.