Életünk szakaszai

Az emberi életút szakaszolása mindig fontos témája volt a pszichológiának, ahogy a különböző bölcseleti, spirituális megközelítéseknek is. Carl G. Jung a Nap égi útjához hasonlította az életet, Erik H. Erikson nyolc egymásra épülő szakaszra osztotta azt, Rudolf Steiner biográfia teóriája leírja az egyes életkorokban ránk váró feladatokat, Richard Rohr Emelkedő zuhanás című könyvében részletesen kifejti, hogy miben különbözik egymástól az élet első és második fele, az asztrológia ősi rendszerével pedig nyomon követhetjük a lélekfejlődés folyamatát. Az elméleti hátteret, a magyarázatokat és a hangsúlyokat tekintve ezek a megközelítések némileg különböznek egymástól, lényegi üzenetük azonban közös: az emberi életút végső célja valamiféle kiteljesedés.

Mivel igazán összetett és szerteágazó témáról van szó, jelen írásomban csak egy rövid összefoglalását tudom adni annak a tudásnak, amit ezek az elméletek hordoznak, és amelyről személyes tapasztalatunk is lehet, ha kellőképpen tudatosak vagyunk.

Az élet első fele az ego kialakításának és megszilárdításának időszaka. Stabil személyiséget (identitást, énképet) kell kiépítenünk, el kell foglalnunk helyünket a világban, és meg kell teremtenünk életünk biztos kereteit. Ebben a folyamatban akár még előnyt is jelenthet a materialista szemléletmód, hiszen az egyszeri földi életre rendezkedünk be: az elménket fejlesztjük, szakképesítést szerzünk, karriert építünk, házat veszünk, családot alapítunk. Törekvéseink fókuszában elsősorban megszerzendő és elérendő dolgok állnak. Mivel ez jó esetben egy kiáradó, aktív életszakasz, a filozofikus beállítottságú és befelé forduló emberek nehezebben élik meg, de a többség számára otthonos terep, itt az ego szabadon kiélheti magát, elemében lehet. Tekintve, hogy a szakaszok egymásra épülnek, fontos, hogy ez jól sikerüljön, vagyis hogy az életünk közepére viszonylag stabil személyiséggel, autonómiával és életkörülményekkel rendelkezzünk. Ha ez nem így történik, akkor ezt a lemaradásunkat óhatatlanul visszük magunkkal, és ez jelentősen megnehezítheti vagy akár ellehetetlenítheti a továbblépést, a későbbi feladataink teljesítését.

Amikor ugyanis eljutunk életünk delelőjére, változik a kép. Életünk könyvében lapoz egyet a sors, és hirtelen kicsit úgy érezzük magunkat, mintha egy üres oldalra kerültünk volna. Ez persze a valóságban nem hirtelen történik, és nem is az ürességbe vezet, de így élhetjük meg, mivel eddig azt hittük, hogy ha egyszer sikerül bebiztosítanunk az életünket, akkor aztán nyugodtan hátradőlhetünk. Az ego abban a hitben él, hogy amit egyszer elért és megszerzett, az örökre az elégedettség és az öröm forrása marad. Életünk közepén azt kell megtapasztalnunk, hogy ez nem így van, az addig kitaposott és megtett út megtörni látszik, és ez krízisállapotot eredményezhet. Ezt nevezzük életközépi válságnak. Az alapélményünk az, hogy vagy nem tudjuk folytatni az életünket a megszokott módon, vagy nem érdemes úgy folytatnunk. Új útra kellene lépnünk, de még nem tudjuk, milyenre és hogyan. Még nem igazán látszik a fény az alagút végén. Jellemző tünete lehet ennek az időszaknak a megromlott házasság, a munkahelyi elbocsátás vagy felmondás, illetve az, hogy úgy érezzük, megcsömörlöttünk attól a szereptől, amit eddig próbáltunk eljátszani az élet színpadán, és arra vágyunk, hogy hitelesebbek lehessünk, hogy önazonosabb módon élhessünk. Sokan ekkor ébrednek rá, hogy mennyi időt elvesztegettek azzal, hogy olyan tevékenységet végeztek, melyet nem szeretnek, vagy olyan partnerhez alkalmazkodtak, akivel nem illenek össze. Gyakran tapasztalható jelenség az is, hogy a korábbi (sokszor gyermekkori) traumák hatásai itt érnek be, ekkor csapódnak le szorongásban, depresszióban. Ennek az életkornak a legfontosabb jellemzője azonban mégis az, hogy rámutat az idő múlására és végességére, és sokan itt teszik fel maguknak először a kérdést, hogy voltaképpen mi is az élet(ük) értelme.

A fentiek következtében a későbbiekben megszülethet és megszilárdulhat az arra irányuló vágy, hogy a személy valami önmagán túlmutató célnak szentelje a további életét, hogy valami értéket örökül hagyjon a világra. Jó esetben az ego erőforrásait már arra használja, hogy pont az egót meghaladva, az Egység egészéért tegyen. Éppen személyiségének a stabilitása a garancia arra, hogy túl tud lépni önmagán, hogy afféle tudatos eszközként tud működni a Sors kezében. Ilyen nemes küldetésünk mindannyiunknak van, de csak azok az emberek tudják ezt igazán felvállalni és beteljesíteni, akik képesek eljutni életük második felében a lelki érettségnek egy bizonyos fokára. Ennek a szintnek a jellemzője a bölcs türelem és a derűs elfogadás is, ami tulajdonképpen az ellentétek harmonikus összeegyeztetéséből fakadó ítéletmentes szemléletmódnak felel meg. A „habár az élet nagyon messze áll a tökéletestől, mégis minden úgy van jól, ahogy van” beállítódásról van itt szó. Az ember, aki integrálta magában különböző énrészeit, önmagát is a Teljesség integrált részének tudja megélni, és ezáltal léte örök érvényű értelmet nyer. Életfelfogása rugalmas; mivel tudja, hogy minden képlékeny és relatív, már nem tart igényt az igazság bajnoka címre, el tudja fogadni a világ részeként azokat a dolgokat is, amelyekkel nem ért egyet. Nagy megkönnyebbülést és felszabadulást hozhat, hogy élete stabil kereteinek birtokában, immár átadhatja magát a létezés puszta megélésének, könnyedségének, örömének. Alkotó embereknél ez a feloldódás a kreativitás fő forrásává válhat. Mindennek előfeltétele azonban az életünk végességével, a halállal való szembenézés és megbékélés. Sajnos a népességnek viszonylag kis hányada jut el a tudati érettségnek erre a magas szintjére, nagyon sokan szorongva, megkeseredve élik meg az időskort. A legtöbb ember az egója fogságában marad. Az ilyen személy lehetséges jellemzői, hogy fő célja a hatvanas-hetvenes éveiben is a harácsolás és/vagy bizonyos társadalmi-hatalmi pozíció betöltése, hogy nem tud leválni a családjáról, és gyermekeit, unokáit önmaga kiterjesztéseként éli meg, hogy foggal-körömmel ragaszkodik a saját nézőpontjához, hogy mindent kontrollálni akar, hogy nem tudja elfogadni az öregedést és a halált. Természetesen érdemes mindig a mögöttes motivációra figyelni: nem az időskori aktivitás jelent problémát, hanem az, ha az illető személy képtelen elengedni a fiatalkor egocentrikus szemléletmódját és törekvéseit.

A fenti szakaszokat nehéz konkrét életkorokhoz kötni, mert egyrészt az életút kifutása egyénfüggő, másrészt az átmeneti idősávok, az átfedések hosszúak lehetnek. Az első 30-35 év mindenképpen a kiáradó, alapozó szakasz ideje. Fordulópontnak általában a 42. életévünk körüli időszakot tekintjük, de ennek a kezdete és hossza is nehezen meghatározható. Krízisként jellemezhető legnehezebb része jó esetben 2-5 év alatt lezajlik, ám az átalakulás gyakran az 50-es éveink közepéig is elhúzódik. 60-65 felett már mindenképpen a harmadik szakasz jellemzőinek kellene túlsúlyban lenniük ahhoz, hogy az időskorral együtt járó nehézségek ellenére is elégedettnek és kiteljesedettnek érezhessük magunkat.