Egy érdekes tapasztalatról szeretnék írni ma. Természetesen nem én figyeltem fel rá elsőként, de pszichológusként gyakran találkozok a jelenséggel, az emberekkel, páciensekkel folytatott konzultációk során.
A tapasztalatot röviden így foglalhatom össze: nem mindenki akar meggyógyulni. Furcsa, igaz? Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, hiszen majdnem minden mentális zavarban szenvedő beteg számára gyötrelem az élet. Úgy lenne logikus, ha az ilyen személyek mindent elkövetnének azért, hogy minél előbb meggyógyuljanak. Ez azonban sok esetben nem így történik.
Előző bejegyzésemben leírtam, hogy mennyire káros lehet, ha a beteg túl sokat foglalkozik a problémájával, sokat beszél rossz állapotáról, vagy akár papírra is veti szenvedéseit. Ezzel csak erősíti, élteti, energiával tölti fel betegségét. (Hangsúlyozom, hogy nem azt vallom, hogy ne foglalkozzunk a problémákkal, hanem azt, hogy ezt a megfelelő módon tegyük. A bejegyzés végére meg fogod érteni az álláspontomat.)
Gyakran kapok e-mailt súlyos gondokkal küzdő személyektől. Tanácsért fordulnak hozzám, vagy csak egyszerűen megosztják velem lelki problémáikat, nehézségeiket. Ez rendben is van, hiszen az emberek segítségért fordulnak a pszichológushoz. Azt várják tőle, hogy utat mutasson, érzelmi támogatást nyújtson, segítsen jobb lelkiállapotot elérniük. Ez is rendben van, és így természetes. A dolog azonban sok esetben ezen a ponton átvált egy tudattalan, a páciensből kiinduló, de számára rejtett játszmába (a pszichológiai szakkifejezés értelmében). A játszma lényege ebben az esetben az, hogy a páciens ragaszkodik a betegségéhez. Meg akar gyógyulni – mondja, de nem hajlandó a gondolkodásmódján változtatni. A pozitív irányba való terelgetést hárítja. Rengeteg kifogása van, hogy a pozitív dolgok miért nem működnek vagy működhetnek az ő életében. Afféle „igen, de…” hozzáállást tanúsít. Néha az az érzésem, hogy furcsa örömet okoz számára a panaszkodás, és azért nem fordul pozitív irányba, mert ha a panasz lehetőségétől megfosztanám, akkor légüres térben érezné magát. Valahogy így érezhet a lelke mélyén: „Mi marad nekem, ha még ezt is elveszik tőlem?”
Ez nem kritika. Bizonyos helyzetekben mindannyian így működünk. Erről többször írtam már, például az énkép kapcsán. Ha énképünk szerint mi sajnálatra méltó, szerencsétlen emberek vagyunk, akkor lesz egy tudattalan erős belső késztetésünk, hogy ezt a képet fenntartsuk. Akár pozitív az énkép, akár negatív, mindenképpen védi magát, és makacsul ellenáll a megváltoztatására irányuló törekvéseknek. Így működünk mi, emberek.
Jelen bejegyzésemnek csupán az a célja, hogy erre a természetes hajlamunkra felhívjam a figyelmet. Ha tudunk róla, könnyebben megbirkózunk vele. A megfelelő pszichológiai kezelés minden esetben a gondolkodásmódunk, a hozzáállásunk átminősítésén keresztül fejti ki hatását. Márpedig beidegződéseink, szokásaink megváltoztatása kemény dió. Tudattalanul, sőt önsorsrontó módon is ragaszkodunk ezekhez.
Én a pozitív dolgok erejében hiszek. Az általam nyújtott szaksegítség is ezekre helyezi a hangsúlyt ahelyett, hogy a probléma gyökerét elemezgetnénk a pácienssel hosszú heteken vagy hónapokon keresztül. Fontos a zavar okának felismerése, de maga a probléma már adott, így nem sok értelmét látom annak, hogy akörül forogjunk. Ehelyett megoldás centrikus módszereket igyekszem alkalmazni. Fontosnak tartom, hogy amikor egy személy kezelést kér, akkor ő is hajlandó legyen ebbe az irányba elmozdulni. Ez általában sikerül is. A legtöbben, ha kezdetben ragaszkodnak is rossz beidegződéseikhez, hamar nyitni tudnak a másik irányba. Érzik, hogy arra van az Élet, és az eddigi problémáikat örömmel engedik el. Jó az ilyen emberekkel együtt dolgozni.
Akár kéred pszichológus segítségét, akár nem, ha Téged is nyomasztanak a problémáid, akkor itt az idő, hogy megálljt parancsolj nekik. Erre a mai nap éppen olyan alkalmas, mint bármelyik másik, – ne halaszd tovább! Keresd a pozitív dolgokat, ingereket, embereket magad körül, és ezekre figyelj a nehézségek helyett! Ez kezdetben nem lesz könnyű, de begyakorolható. A szubjektív valóságodat azok az ingerek és információk határozzák meg, melyeket hajlandó vagy befogadni. Azt pedig, hogy mit fogadsz be, egyedül Te döntöd el.
A bejegyzésben leírt jelenséggel én is találkozom rendszeresen, bár nem vagyok pszichológus. Viszont van két szülőm, akik nyugdíjas kort elérve egyrészt egyedül élnek, másrészt nem is törekednek rá,hogy valamilyen rendszeres elfoglaltságot keressenek maguknak. Tőlük szoktam hallani, ha próbálok tanácsot adni, min kéne kicsit változtatni (gyakran eljárni otthonról, emberek közé, ne csak a tévé legyen a szórakozás), hogy”igen, de…”. Nincs kivel, nincs hová, nincs rá anyagi keret…stb. Sőt, ehhez kapcsolódva még a “minek már változtatni erre a kis időre” reakció is érkezik, hát ettől a falra mászom.
Úgy gondolom, ezzel az egésszel az az egyik gond, hogy csak a panaszkodásig jut el az ember, tehát nincs megoldás (talán, ahogy írtad, nincs is rá igény, hogy megoldódjanak a problémák) A másik problémát én abban látom, hogy minél inkább elutasító a viselkedése az embernek, annál kevesebb segítséget, tanácsot fog kapni, és annál inkább egyedül marad. Szomorú, de én is egyre kevesebbszer nyitom ki a szám, hogy jó szándékkal mondjak valamit, mert feleslegesnek érzem. Nem tudom, egy pszichológusnál ez hogy van. Feladhat egy szakember egy kezelést, mondván: a beteg nem működik együtt?
Köszönöm, Judit!
)
Nagyon jó dolgokat írtál. És igen, a pszichológus is mondhat nemet egy kezelésre.
Valójában, ha a páciens nem működik együtt, akkor nem sok értelme van a kezelésnek.
Nálam éppen ezért az első, ismerkedő beszélgetés ingyenes. Ha akár a kliens, akár én úgy döntünk, hogy nem szeretnénk folytatni, akkor sem károsodik egyikünk sem. (Avagy én némi idővel, de ez a segítő hivatással együtt jár.