A világ nyugati felén élő 21. századi ember alapvetően materialista szemléletű, minden jelenségre kézzelfogható magyarázatot keres. Lelki egyensúlya sok esetben azon múlik, hogy sikerül-e ilyet találnia. A tüneteket produkáló kliensnek is sokat segíthet, ha a rosszulléteket értelmezni tudja, ha megérti, mi történik vele. Pszichológusként éppen ezért nagy jelentőséget tulajdonítok a belátásnak, a tudatosságnak, a problémáinkat kiváltó mélyen húzódó okok felismerésének. Praxisomban azonban gyakran találkozom azzal a jelenséggel is, amikor éppen az előállt probléma túlracionalizálása áll a fejlődés, a gyógyulás útjában. Ezt a látszólagos ellentmondást könnyedén feloldhatjuk, ha különbséget teszünk a gondolkodás (és annak elfajzott formája, az agyalás) valamint a tudatosság között. Minél tisztábban látjuk a kettő közötti eltérést, annál eredményesebben tudjuk kezelni problémáinkat.
Gondoljunk csak bele, hogy az utóbbi évtizedekben micsoda fejlődésen ment keresztül a tudomány, miközben azt tapasztaljuk, hogy egyre nagyobb méreteket ölt az elszemélytelenedés, az ember mind jobban eltávolodik másoktól és önmagától is. Úgy tűnik, minél inkább meghódítjuk az elme birodalmát, minél sikeresebbek vagyunk a racionális síkon, annál távolabb kerülünk a lélek síkjától, belső középpontunktól. Az elme mindenhatóságára esküsző tudósok azt gondolják, csupán azért maradtak megválaszolatlan kérdések a világon, mert nem merítettük még ki a racionalitás lehetőségeit, nem jutottunk még el elég messzire az elme szintjén, és többségükben fel sem merül, hogy bizonyos válaszok egyszerűen máshol keresendőek. Pedig pontosan tudjuk, hogy a legnagyobb tudományos felfedezéseket intuitív felvillanásoknak, ráérzéseknek, heuréka-élményeknek köszönhetjük, nem pedig az analitikus megközelítésmódnak. Azt látjuk tehát, hogy az ember a racionális gondolkodás lehetősége mellett rendelkezik egy másfajta, magasabb rendű képességgel is, amit most az egyszerűség kedvéért intuitív tudatosságnak nevezek. Működésmódja a ráébredés-felismerés-belátás, amelyet nem pusztán az elme szintjén, hanem egész lényünkben tapasztalunk meg. Ennek a tudatosságnak a fejlesztését segíti jó esetben a pszichológiai tanácsadás és a terápia is.
Felmerülhet az olvasóban a kérdés, hogy mi köze van ennek a tudományhoz, miért említettem ezt a példát. Nos azért, mert azt tapasztalom, hogy a hozzám segítségért forduló emberek némelyike is afféle „tudósként” működik. Több olyan kliensem volt már, aki meg volt győződve arról, hogy a problémáit azért nem tudta még megoldani, mert nem talált rá a megfelelő módszerre és/vagy szakemberre, illetve nem sikerült még teljességében megértenie a problémája kiváltó okait. Az ilyen kliens valóban kísérletező tudósként viselkedik, aki az elme szintjén keresi a gyógyírt lelki bajaira, de mivel síkot téveszt, a kívánt gyógyulás helyett folyamatosan a gondolkodás és önelemzés ördögi körében forog: az elme felfokozott működéséből, az agyalásból eredő problémáját további agyalással próbálja megoldani. Kicsit arra az emberre hasonlít, aki sós tengervízzel igyekszik enyhíteni a szomját, és ettől még szomjasabbá válik. A kényszergondolatok esetében gyakran találkozom ezzel a jelenséggel, de az előrevetített félelmek bázisán is könnyen kialakulhat ez a pszichés működésmód.
Amikor lelki gondjainkat pusztán racionális síkon, az elme szintjéhez illeszkedő módszerekkel és technikákkal igyekszünk megoldani, az kissé olyan, mint ha a szemünkkel próbálnánk felfogni a hanghullámokat – óhatatlanul kompatibilitási problémákba fogunk ütközni. A lelki zavarok jelentős része egyszerűen nem kezelhető pusztán az elme szintjén, ilyenkor síkot kell váltanunk ahhoz, hogy a problémát hatékonyan megoldhassuk. És ezen a ponton lesz óriási jelentősége az elfogadásra-elengedésre-megbocsátásra épülő lelki beállítódásnak, amelyről oly sokat írtam már. A gyógyulás érdekében az elme kattogása helyett a belső csendre érdemes irányítani figyelmünket. Sokszor éppen azáltal jutunk célba, hogy feladjuk a „mindenáron meg akarom oldani” kényszerét, és képesek vagyunk átadni magunkat a változásnak. Ez az önátadás nem az elme szintjén valósul meg, hanem lényünk sokkal mélyebb rétegeiben, de teljesen tudatos megélés. Az általam nyújtott egyéni tanácsadás egyik célja, hogy ehhez hozzásegítse klienseimet.