Pszichológusként gyakran tapasztalom, hogy az emberek jelentős hányadának nagy problémát jelent, hogy célt és értelmet adjon az életének. Sokan bizonytalanok és határozatlanok, hánykolódnak az életben, nem tudják, milyen irányba induljanak el, merre találnák meg önmagukat és a boldogságot. Ez az állapot szükségszerűen elégedetlenséget, zavart, súlyosabb esetben depressziót szül. Éppen ezért elhatároztam, hogy írok a témáról. Ebben a kétrészes cikkemben adok néhány támpontot arra vonatkozólag, hogy miként ismerhetjük fel a saját utunkat, életfeladatunkat.
Minden ember meghatározott küldetéssel jön a világra, amely teljes összhangban van a kozmikus-univerzális törvényekkel. Ha életünk során a megfelelő útra lépünk, azaz felvállaljuk ezt a küldetést, akkor még az esetleges nehézségek ellenére is harmóniában élünk önmagunkkal és a világgal. Ha azonban letérünk erről az útról, akkor megrendül az összhang, aminek következtében önmagunkat boldogtalannak, az életünket pedig értelmetlennek érezzük. Az ember legnagyobb tragédiája, hogy születése után elfelejti, hogy a lélek milyen feladatra vállalkozott. Ezt a földi síkon immár egóként kell felismernie és végrehajtania. Ehhez mindvégig támpontokat nyújt a lelki iránytű, ami az örömérzet-szenvedés, vagy ha úgy tetszik, a jutalmazás-büntetés elvén működik: ha a helyes irányba haladunk, tartósan jól, ha nem, akkor tartósan rosszul érezzük magunkat. Az élet is segítségünkre van, hiszen megteremti számunkra a kedvező feltételeket, a kérdés csupán az, hogy mennyire vagyunk fogékonyak a jelekre.
Ezek alapján könnyűnek tűnhet az eligazodás, ám tapasztalatból tudjuk, hogy ez mégsem ilyen egyszerű. Egyrészt az ego gyakran összetéveszti a felszínes élvezeteket a valódi boldogsággal, illetve az iránytévesztésből fakadó szenvedést a küldetés végrehajtásához szükséges erőfeszítésekkel. Másrészt amíg az ember nem kerül legalább a közelébe saját valódi útjának, addig nincs tapasztalata arról, hogy hol és miként érzi igazán jól magát.
Ahogy már jeleztem, akkor vagyunk boldogok és kiegyensúlyozottak, ha létünk, tevékenységünk összhangban van az Univerzummal. Minden embernek egyéni és meghatározó szerepe van ebben a nagyszabású színdarabban, amit életnek nevezünk. És ez a roppant szövevényes rendszer csak akkor működik jól, ha minden színész a maga helyén marad és önmagát alakítja. Amennyiben valaki kilép eredeti szerepéből, karaktert vált, felborul az egyensúly, zavar áll elő. Kissé olyan ez, mint ha egy kórházban a szülésznő hirtelen rendőrnő bőrbe bújna. Még ha rögös is az út, ha megpróbáltatásokkal teli is, az eredeti sorsprogramon mindig áldás van, hiszen az mutat a zökkenőmentesen működő egység irányába. Éppen ezért önmagunknak és másoknak is azzal teszünk jót, ha felismerjük és felvállaljuk küldetésünket. Mindezt megkönnyíti, ha ezt a tudatosodási folyamatot lebontjuk négy szintre – ezeket mutatom be majd a cikk második részében. A folytatás néhány nap múlva érkezik.