Tegnap beültem egy kávézóba. Az egyik pincér új dolgozó lehetett, még nem láttam ott. Lehetséges, hogy ez volt az első munkanapja. Nyilvánvalóan nagyon jó benyomást akart kelteni mind a vendégekben, mind a munkatársakban, mert rendkívül kommunikatív volt, ide-oda futkosott az asztalok között, igyekezett vicces lenni, sziporkázott, nevetgélt. A laikus szemlélő talán úgy találta volna, hogy roppant aktív és vidám ember, a pszichológus azonban jó esetben a felszín mögé lát. Egyértelmű volt számomra, hogy ez a felhangolt kedélyállapot erős megfelelési kényszerből fakad, és zavarának leplezésére szolgál. Ez az eset eszembe juttatott egy olyan témát, amiről már korábban is írni szerettem volna a blogban, de valamiért elmaradt. Nos, most sor kerül rá.
Manapság mindenki “pozitív” ember igyekszik lenni. Ez helyes törekvés mindaddig, amíg nem a megoldandó problémák elbagatellizálására és letagadására szolgál. Az erőltetett jókedv ugyanis feszültséget generál, amit az illető személy sokszor szintén a felhangoltság köntösébe bújtatva vezet le. Amikor iskolában dolgoztam, gyakran tapasztaltam, hogy a feszült családi légkörben élő gyerekek sok esetben többet bohóckodnak és nevetgélnek társaiknál, igyekeznek mindenből viccet csinálni. A látszólagos jókedv hátterében azonban könnyen felfedezhető volt a nyugtalanság, a lelki kiegyensúlyozottság hiánya. Felnőttek esetében is viszonylag gyakori módja ez a szorongás kezelésének, az ilyen ember arról ismerhető fel, hogy ontja magából a tréfát, harsányan nevetgél, társaira fárasztóan hat, a környezete azt érzi, hogy egy kissé “sok”. Mivel a feszültséglevezetésnek egy meglehetősen ösztönös, a tudatosságot részben vagy teljes egészében nélkülöző formájáról van szó, az ilyen személy sokszor ténylegesen jó kedélyűnek tartja és vallja önmagát.
A fentiek ismeretében talán nem olyan meglepő, hogy ez a viselkedésforma akár egyes állat(faj)oknál is megfigyelhető. Két éve befogadtunk egy kóbor kutyát. Nagyon rossz állapotban volt, előző gazdája valószínűleg bántalmazta is, mielőtt kidobta az utcára. Az állat kezdetben rendkívül elevennek tűnt, sokat ugatott, és folyton játszani akart a másik kutyánkkal. Éppen a játék hevessége mutatta, hogy nem valódi öröm, hanem belső feszültség vezérli. Ahogy lassan beilleszkedett hozzánk, ahogy egyre nyugodtabb lett, a játékosságának minősége is megváltozott, megszelídült.
A valóban pozitív ember elsősorban arról ismerhető fel, hogy kiegyensúlyozott, kellemes a közelében tartózkodni. A nyughatatlanság pedig akkor is a belső feszültség kifejeződése, ha kicsattanó életöröm köntösében jelenik meg. Azt tapasztalom, hogy sokan félreértelmezik a pozitív gondolkodás mibenlétét, aminek következtében olyan mentalitást és viselkedésformákat igyekeznek magukra erőltetni, amelyek nem a lelki béke, hanem a hamis külső megnyilvánulások irányába terelik őket. Fontos, hogy felismerjük: a valódi jókedv elválaszthatatlan a belső harmóniától. Ahhoz pedig legegyszerűbben az önismeret fejlesztés útján juthatunk hozzá.