„Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”
(Assisi Szent Ferenc imája)
Néhány napja kaptam egy levelet. Egy kétségbeesett, a fiáért aggódó anya írta. Arról panaszkodott, hogy a fia rossz társaságba keveredett, és félti, nehogy baja essen. A nagykorú fiatalemberre nem hatnak a szülői intelmek, az anyai féltés bosszantja és menekül otthonról. Minél inkább igyekeznek megmenteni őt, annál jobban beleveti magát a drogok uralta életformába.
Biztos vagyok abban, hogy nagyon sok szülőnek vannak hasonló problémái. Mélyen együtt érzek a levél írójával, és az elolvasás utáni legelső gondolatom az volt, hogy milyen kár, hogy akarata ellenére senkin sem lehet segíteni. Pedig ez aranyszabály. A pszichológiában is. A szenvedélybeteg családtagot terápiára vinni csak abban az esetben van értelme, ha a beteg maga is meg akar szabadulni függőségétől. A család ezt nem akarhatja helyette. Amíg a páciensben sziklaszilárddá nem erősödik a döntés, addig a kezelés kudarcra van ítélve. Ebben a konkrét esetben is fontos belátnia a szülőnek, hogy mi az, amit valóban megtehet a fiáért, és mi az, ami a lehetőségein kívül esik. A fiú nagykorú, aki a saját életét, sorsát, karmáját éli. És ettől senkit sem lehet megmenteni. Az élet iskoláját a szülő nem járhatja ki a gyermeke helyett. Ezt a legtöbb szülő egy életen át képtelen elfogadni, pedig sokkal könnyebb lenne úgy az élete. Az ember azért jött a világra, hogy felnőtté érve a maga útját járja, a maga harcait vívja, és a maga leckéit tanulja meg, és ezt a szabadságot nem szabad és nem is lehet elvenni tőle.
Gyakran találkozhatunk olyan élethelyzetekkel, amikor a körülményeket nem befolyásolhatjuk, amikor nincs hatalmunk felettük. Hiszek abban, hogy a legtöbb esetben tehetünk magunkért, de egyes szituációk sorsszerűek. Nagyon fontos, hogy ezt az ember belássa, és különbséget tudjon tenni aközött, amire hatással lehet és amire nem. Rengeteg feszültség és szenvedés forrása az, amikor erre a személy nem képes. Ádáz küzdelmet folytat valami ellen, ami a hatalmán kívül esik, így óhatatlanul kudarcok sorát éli meg. Vannak dolgok, amiket nem irányíthatunk, fogadjuk ezt el!
Felvetődik a kérdés, hogy akkor mégis mit tegyünk ilyen esetben. Adjuk fel? Váljunk fásulttá, hiszen úgysem tehetünk önmagunkért semmit? Nem erről van szó. Így csak a tanult tehetetlenség állapotába kerülnénk, amely lehetetlenné tenné azt is, hogy olyan célokért küzdjünk, amelyek elérése nagyban vagy kizárólag rajtunk múlik.
A megoldás tehát máshol keresendő. A filozofikus gondolkodású és hívő emberek ezen a téren előnyben vannak. Fel kell ismernünk ugyanis azt, hogy a világ hatalmas gépezetében jelentéktelen kis porszemek vagyunk csupán, gigászinak megélt problémáinkkal együtt. Az élet végtelen körforgása tőlünk független. Miért gondoljuk azt, hogy ennek működtetésében személyünknek meghatározó szerepe van? Élet és halál felett nincs hatalmunk, a legfontosabb dolgok csak megtörténnek velünk, nem a mi kezünkben van az irányítás. Ez nem hit kérdése, bárki beláthatja, hogy így van. Ha valaki megszabadulva egója szorításából ezt felismeri és megéli, hatalmas megkönnyebbülést tapasztalhat. A hívő ember, aki problémáit a gondviselésre tudja bízni, irigylésre méltó lelki nyugalomban és szabadságban él. Nem erőlködik, hogy olyan gondokat megoldjon, amelyek nem az ő hatáskörébe tartoznak, felismeri saját lehetőségeit. Az érett módon hívő ember képes tisztán látni, hogy mi az, amit megtehet magáért és másokért, és mi az, ami felett már nincs hatalma, így a gondviselésre kell bíznia. Mégpedig nyugodt és derűs szívvel teszi ezt meg, hiszen tudja, hogy jó kezekbe helyezi a sorsát.
Bízom abban, hogy a levélben tőlem segítséget kérő anya felismeri, hogy mennyiben képes ő maga irányítani a helyzetet, és mikortól kell a problémát a magasabb szellemi hatalom kezébe tennie. Mindannyiunknak érdemes ezt megtanulni, hiszen rengeteg hiábavaló kíntól szabadulhatunk meg így és sokkal boldogabb és teljesebb életet élhetünk. Remélem, hogy a szóban forgó fiú nincs komoly veszélyben, és a család a válaszlevelemben megírt tanácsok segítségével képes lesz kezelni a helyzetet. Fenti gondolataimat ez a levél szülte, de azt gondolom, nagyon sok más helyzetre is alkalmazhatóak és sok más embernek is segítséget nyújthatnak – és nemcsak ilyenkor, feltámadás ünnepén.