Melyik pszichológiai megközelítés segíthet legtöbbet? – 2. rész

A különböző pszichológiai irányzatok követői, művelői hajlamosak a saját megközelítésük hatékonyságát túlértékelni, módszerüket a többi fölé helyezni, és azt a kliensek teljes körére alkalmazni. Mivel jómagam nem köteleződtem el semmilyen terápiás irányban, tevékenységem nem a hagyományos értelemben vett gyógyítás, sokkal inkább az önismeretfejlesztésen keresztül történő közérzetjavítás, így általános pszichológusként elfogultság nélkül tudom a különböző megközelítéseket összehasonlítani. A továbbiakban igyekszem röviden, a teljesség igénye nélkül összefoglalni a lélektani irányzatokkal kapcsolatos nézeteimet, tapasztalataimat, melyek természetesen a részrehajlás hiánya ellenére is szubjektívak lehetnek.

A pszichológiában járatlan emberek többnyire a freudi pszichoanalitikus megközelítéssel azonosítják a lélektan egészét. Úgy gondolják, hogy a múlt traumáinak feldolgozása történik a munka során. Ez azonban nem általános, sok irányzat egyáltalán nem ebben látja a megoldást. Habár traumáink természetesen mindannyiunknak vannak, és az is igaz, hogy ezek kihathatnak a jelen életünkre is, a pszichoanalízis múltorientációja sok esetben túlzásnak tűnik. Meggyőződésem, hogy egyrészt a problémáinkat még akkor is csak a jelen ügyeihez kapcsolódva tudjuk megoldani, ha azok a múltban gyökereznek, másrészt a fejlődés szempontjából nagy jelentőségű a jövő felé fordulás, a perspektíva, a pozitív elvárás, amivel a traumafeldolgozás fontosságát hangsúlyozó megközelítések nem feltétlenül foglalkoznak. Ez azonban természetesen nem jelenti azt, hogy a múlt feldolgozása ne lenne lényeges, a lelki programok felülírására valamilyen mértékben és módon szinte minden esetben szükség van, ezért az ezt célzó beszélgetések, gyakorlatok kulcsfontosságúak a pszichológiai munkában.

Ezeket a programokat is megragadhatjuk azonban többféle síkon. Míg az analitikus megközelítés elsősorban emocionális letapadásoknak tekinti őket, addig pl. a kognitív szemlélet a beíródások mentális-információs jellegét emeli ki, és azzal dolgozik. Ez utóbbi irányzat szerint problémáink abból fakadnak, hogy programjaink olyan önkényes negatív látásmódot eredményeznek, melynek hatására torz módon értelmezzük életünk történéseit. Ebből pedig logikusan következik, hogy a szemléletmódunk megváltoztatása révén tudunk fejlődni, gyógyulni. Éppen ezért a kognitív megközelítés nagy hangsúlyt helyez a gondolkodásra, a racionális belátásra. Könnyen felismerhetjük azonban, hogy itt áteshetünk a ló túloldalára, azt hihetjük, hogy elég a fejünkben, az elménkben rendet rakni, és azzal megoldódnak a problémáink. Ez nem így van, az ember többdimenziós lény, és az érzelmi rétegre meglehetősen kevés hatása van a racionális működésnek. Ezt mindennapi tapasztalataink alapján is könnyűszerrel beláthatjuk: hiába tudjuk például, hogy nem kell félni egy adott helyzetben, a szorongásunk ugyanúgy megjelenhet és fennmaradhat. Az általános lelkiállapot szempontjából sokkal meghatározóbb az érzelmi apparátus, mint az elmeműködés. A túlzottan racionális beállítottságú kliensek éppen ezért sokszor nehéz helyzetben vannak, ugyanis mindenáron meg akarják érteni, hogy mi zajlik bennük, hogy miért érzik magukat úgy, ahogy, ezzel viszont az érzelmi megélést akadályozzák, ami sokkal fontosabb lenne a közérzetjavulás szempontjából. A fejlődéshez ilyen esetben kevesebb gondolkodásra és nagyobb önátadásra van szükség, valamint annak elfogadására, hogy egy módszer akkor is működhet, ha a racionális tudattal lehetetlenség felfogni és lekövetni annak pontos hatásmechanizmusát. Mindebben segíthet azoknak az egészen kora gyermekkori (akár jó, akár rossz) érzelmi állapotoknak a felidézése, melyeket akkor élt át a kliens, amikor még nem állt rendelkezésére a mostani problémamegoldó gondolkodás képessége. Így ugyanis könnyebb felismerni, hogy az érzelmi működés mennyivel elemibb és alapvetőbb, mint a racionális, valamint, hogy előbbi az utóbbitól viszonylag független. Nyugodtan el lehet engedni tehát a lelki folyamatok megértésére tett görcsös igyekezetet, az állapotjavulás akkor is bekövetkezhet, ha a kliens nem érti, hogy mindez miért és hogyan megy végbe.

Az önátadás képessége, a „csak hagyni történni a változást” attitűd a relaxációs-meditációs módszerek esetében is alapvető szempont, és jellemzően ezek hatásmechanizmusa is meghaladja a racionális elme értelmezési lehetőségeit és látókörét. Nehéz logikusan elmagyarázni ugyanis, hogy mitől működik egy imaginációs gyakorlat. Elégedjünk meg most ezzel a válasszal: talán éppen attól, hogy végre feladjuk a mindennapjainkra olyannyira jellemző aktivitási és kontrollkényszerünket, és egy kis időre teret engedünk a passzív befogadásnak, a valódi önmagunknak, a mélyebb szükségleteinknek. Ennek pihentető, harmonizáló, regeneráló hatása van, ami fizikai és pszichés szinten egyaránt megnyilvánul. Fontos azonban látnunk ezen módszerek korlátait is. Léteznek olyan lelki, életviteli problémák, melyeket ezek nem oldanak meg. Míg a relaxáció, mint kiegészítő kezelés, szinte mindenkinek jót tesz, önmagában súlyosabb esetekben nem elégséges. A meditáció esete még bonyolultabb, vannak ugyanis olyan állapotok, melyekben akár káros is lehet. Az eredeti keleti meditáció célja tulajdonképpen a megvilágosodás, ami nem más, mint az ego meghaladása, a személyiség bizonyos értelemben vett felszámolása. A nyugati pszichológia célja viszont ezzel ellentétes: a személyiséget igyekszik erősíteni, stabilizálni. Fontos megértenünk, hogy meghaladni csak már kialakult állapotokat lehet, szinteket kihagyni, szakaszokat átugrani a fejlődésben nem lehetséges. Ez olyan lenne, mint ha úgy készülnénk a doktori képzésre, hogy még az érettségink sincs meg. A mai nyugati ember tudatosság szempontjából nincs magas fejlettségi szinten, éppen ezért elsősorban pszichológiára van szüksége, és csak utána transzcendenciára. Ahogy a ház építését is az alapokkal kezdjük, majd a falakkal folytatjuk, és csak a végén tesszük rá a tetőt, úgy a spirituális felemelkedés is csak felépített, érett, egészséges személyiséggel történhet. Instabil egóval kapcsolódni a transzcendenshez nemcsak reménytelen dolog, de az ilyen irányú próbálkozás esetenként akár veszélyes is lehet, hiszen az alapok nem eléggé erősek ahhoz, hogy elbírják a dimenzióugrást. Ezért a keleti gyökerekre visszavezethető transzcendentális meditáció vagy az ún. vipassana pszichotikus állapotok és bizonyos személyiségzavarok esetében ellenjavallt. Habár a nyugati szemléletű, vezetett meditációk általában kevésbé veszélyesek, instabil személyiségstruktúra esetén ezek is kerülendők. Már csak azért is, mert a figyelmet intenzíven befelé irányító gyakorlatok még jobban elszigetelhetik a külvilágtól az arra amúgy is hajlamos embert. Ha valakinek a világban való helytállással, illetve a mindennapokba való beilleszkedéssel összefüggő gondjai vannak, akkor a meditálás akár menekülés is lehet a valódi problémamegoldás elől. Ismerjük fel az ilyen csapdákat, és lehetőleg kerüljük el őket!

Mint láthatjuk, mindegyik megközelítésnek megvannak az erősségei, de a korlátai is. Pozitív jelenségnek tekinthető, hogy együttesen tulajdonképpen lefedik a holisztikus emberkép egészét (erre tesz kísérletet az integrál pszichológia egymagában), és hogy viszonylag gazdag a választási lehetőségek tárháza, így mindenki megtalálhatja a számára leginkább megfelelő kezelési módot, illetve fejlődési utat. Ha pedig valaki még ezek után is bizonytalan lenne, hogy milyen jellegű segítséget kérjen, annak azt tudom javasolni, hogy egyszerűen keressen olyan szakembert, aki számára szakmailag hiteles és emberileg szimpatikus, függetlenül attól, hogy milyen módszert alkalmaz. A pszichológus legfontosabb munkaeszköze ugyanis a saját személyisége, és az önismereti vagy terápiás munkában a legfőbb hatótényező a szakember-kliens kapcsolat. Kissé részletesebben kifejtve úgy is mondhatnám: a fejlődés szempontjából az igazán meghatározó az, hogy egyrészt a kliens mennyit tesz a változás érdekében, másrészt hogy milyen mértékben tud megnyílni a pszichológusának, és az képes-e olyan biztonságos, elfogadó légkört biztosítani számára, amelyben szabadon megélheti és kifejezheti valódi önmagát. A fejlődéshez szükséges érzelmi energia generálódását tehát tulajdonképpen a speciális kapcsolati dinamika teszi lehetővé, a megközelítés, az alkalmazott módszer csupán az utat jelöli ki, amelyen haladva a cél elérhetővé válik.