“Az sosem lesz baj, ha süvít a szél,
A baj, ha védtelenül állunk.
És az se számít, ha messze a cél,
Míg elvisz a lábunk.”
(Koncz Zsuzsa: A szeretet és a dal; Závodi Gábor szerzeménye)
Munkám során gyakran tapasztalom, hogy a legtöbb problémánkat saját elménk okozza. Az tesz hajlamossá bennünket az ún. „sztorigyártásra”, melynek lényege, hogy bizonyos (jellemzően negatív) kósza gondolatainkra az indokoltnál hevesebb érzelmi reakciót adunk, szövögetni kezdjük őket magunkban, így a fiktív események lassan komplett (rém)történetté állnak össze. A folyamatot előrevetített félelmeink indítják be, majd a gondolatmenet csak tovább erősíti ezeket. Bizony, az ember képes megteremteni a maga számára a poklot, akkor is, ha az életkörülményei rendben vannak, és semmilyen valós, aktuális problémája nincs. Ilyenkor arra gondol: de mi van, ha lesz?! „Amikor az emberek nem néznek szembe valós problémákkal, kitalálnak maguknak párat” – írja Brian Dunning.
Az előrevetített félelmek rendkívül kártékonyak. Ugyanis azon túl, hogy borongóssá teszik hangulatunkat és elrontják napjainkat, jellemzően ezek a félelmek állnak útjába annak, hogy kilépjünk a biztonságosnak tűnő komfortzónánkból, és megvalósítsuk azokat az életfeladatokat, amelyekért a világra jöttünk. Az ember szívesen marad a megszokott keretek között, még akkor is, ha ott nem érzi jól magát. Ha nem is kielégítő a helyzet, de legalább ismerős. Az új feladat viszont mindig ezeken a kereteken túl van. Az ember nem ismétlésre született, hanem arra, hogy újabbnál újabb dolgokat éljen meg, változatos tapasztalatokat szerezzen. Csak így képes a lélek formálódni, fejlődni, tökéletesedni.
Többé-kevésbé mindannyian félünk az ismeretlentől. Veszélyesnek érezhetjük az újat – idegen terep, nincs benne tapasztalatunk, valahogy nem a miénk. A feladat azonban sokszor éppen az, hogy magunkévá tegyük. Ilyenkor az ember egyre fokozottabban érzi, hogy a régi, megszokott élethelyzet már nem elégíti ki, aktualitását vesztette, tovább kellene lépnie. Ugyanakkor tart a változástól. Fél a nehézségektől, melyekkel az új úton vélhetően szembe kell néznie. Jellemzően ilyenkor éljük meg életünk legnagyobb kríziseit, amelyek nagyon kellemetlen, ám roppant hasznos időszakok, hiszen ezekben jelenik meg az a kényszerítő erő, ami szükséges a belső átalakuláshoz, a lelki fejlődésünkhöz.
Mint már utaltam rá, ezt a fejlődést akadályozza az a tévhitünk, hogy az új, ismeretlen úton több nehézségre számíthatunk, mint ha maradunk az egyre szűkösebbé váló, látszat-biztonságot nyújtó keretek között. Sok ember inkább szenved a már rég túlhaladott életkörülmények szorításában, mintsem vállalná az új kihívásokat. Ez a választás a fenti tévhitből ered, amely szerint „mindig könnyebb a már kitaposott úton maradni, mint az ismeretlenre merészkedni”. Lehetséges, hogy kényelmesebb, de hosszú távon semmiképpen sem könnyebb. Pszichológusként gyakran tapasztalom, hogy milyen sok ember életét teszi tönkre a megszokáshoz való görcsös ragaszkodás, a változtatásra való képtelenség.
Akkor hát mi az igazán nehéz, mi a legnagyobb teher a lélek számára? Meggyőződésem, hogy nem a küzdés, nem az erőfeszítés. Igaz, hogy a kihívások megkövetelik tőlünk energiáink mozgósítását, és az is lehet, hogy néha elfáradunk a harcban, de az érzés és a tudat, hogy megtettük a tőlünk telhetőt, felülírja a szenvedést, az elért eredmény pedig bőségesen kárpótol. Ami valóban nehéz, az a tehetetlenség. Amikor úgy érezzük, patthelyzetbe került az életünk, és nem látjuk a kiutat. Amikor el kellene indulnunk valamilyen irányba, de a félelem megbénít bennünket. Ha hosszú időre a stagnálást választjuk, az kissé olyan, mintha kívül maradnánk a saját életünkön. Legyen hát bátorságunk megtenni ilyenkor a szükséges lépéseket, merjük vállalni az erőpróbákat, és meg fogjuk látni, hogy bármilyen kihívásokkal is kell szembenéznünk az úton, haladni előre sohasem olyan nehéz, mint félelmeink béklyójában maradni.