A bal nagylábujjamon benőtt a köröm: vörös duzzanat, gennyesedés, fájdalom. A cipő nyomja, minden egyes lépésnél érzem, de különösen akkor fáj, ha véletlenül beleütöm valamibe.
Biztosan veled is sokszor előfordult már, hogy egy apró szervi probléma megkeserítette a napjaidat. Ha például fáj a fogunk, kitüntetett figyelmet szentelünk neki, pedig általában nem tudatosítjuk fogaink létezését. Ami jól működik bennünk, azzal nem foglalkozunk, mert az egészség természetes állapotunk. Ha azonban valahol a szervezetünkben akár csak egy kis zavar is keletkezik, az megköveteli tőlünk, hogy figyelmünket odairányítsuk, és megoldást keressünk a bajra. A fájdalom, a tünet jelzés számunkra, hogy az adott helyen valami működési probléma áll fenn.
A lélek szintjén ugyanez a törvényszerűség érvényesül. Éljük a mindennapjainkat, tesszük a dolgunkat, történnek velünk az események. A legtöbb történés semleges számunkra, nemigen foglalkozunk velük. Ezekkel nincs dolgunk; a bevezető rész példáival analógiába állítva, ezek azok a helyzetek, amikor “egészséges fogakkal rágunk”. Ám időnként olyan hatások is érnek bennünket, amelyek érzékeny pontjaink valamelyikére tapintva mély sebet ejtenek. Ilyenkor úgy hasít lelkünkbe a fájdalom, mint az én lábamba, amikor véletlenül a szekrény sarkába rúgok. Abban a pillanatban észrevesszük, hogy ott valami nincs rendben, azon a helyen valami gyulladásos gócnak kell lennie.
Lelki fájdalmaink olyan jelzésekként foghatók fel, melyek hiányosságainkra, tökéletlenségünkre mutatnak rá. Ahol az ember lélekben egészséges és erős, ahol rendben van, ott nem érez fájdalmat. Ahol viszont meg nem oldott belső konfliktusaink, ki nem bontott lelki gubancaink sűrűsödnek, ott rendkívül érzékenyek és sebezhetőek vagyunk. Ahogy a testben is mindig a beteg szerv sajog, úgy a lélekben is a tökéletlenség fáj. Figyeld meg, hogy melyek azok a helyzetek, életterületek, amelyek a legtöbb kínt okozzák számodra, mert azok kiemelt jelentőségűek esetedben, ott szorul a lelked leginkább tökéletesítésre. Müller Péter így ír erről Kígyó és kereszt című könyvében: “Mindannyiunk lelkében van egy vagy több titkos góc, amelyről nem is tudunk, amíg valaki hozzá nem ér. Ezek a “gócok” tartják gyulladásban egész életünket. Ezektől vagyunk lázasak, boldogtalanok, gyengék, erőszakosak, békétlenek. Ezektől ítéljük meg hamisan a helyzetünket, s ezektől nem sikerül semmi. Ezek tartanak bennünket állandó rohanásban, türelmetlenségben, örökös elégedetlenségben.”
Bármennyire is kellemetlen és kínzó tud lenni a fájdalom, lényegében értünk van, hiszen irányjelzőként szolgál. Megmutatja, hogy hol van diszharmónia, tisztázatlanság a lelkünkben, mely életterületeken vannak megoldandó feladataink, milyen irányba kell fejlődnünk, hogy teljesebb életet élve boldogabbak lehessünk. Mivel voltaképpen érdekeinket szolgálja, becsüljük meg és hallgassunk intő szavára. A legtöbb ember igyekszik hárítani a lelki kínokat, és a sorsát vagy a környezetét hibáztatja, ha fájdalmat kell elszenvednie. Aki így tesz, lassabbá és keservesebbé teszi saját fejlődését. Hevesen tiltakozik, harcol, küzd – és nem veszi észre, hogy voltaképpen önmaga ellen hadakozik. Ha együttműködne az őt érő hatásokkal, ha igyekezne megérteni fájdalmai üzenetét, akkor a nehézségek ellenére is kiegyensúlyozott életet élhetne. A fájdalom nem ellenségünk, hanem éppen ellenkezőleg: segítőnk a tájékozódásban. Azáltal, hogy leleplezi be nem vallott gyengeségeinket, hiányosságainkat, megmutatja lelki fejlődésünk irányát.