Mit üzennek számunkra a nehéz élethelyzetek?

Többször írtam már arról, hogy az ember önmaga legnagyobb ellensége. Küzdelmeink mindegyikét elsősorban saját magunkkal vívjuk, jóllehet ennek csak ritkán vagyunk tudatában. Amikor egy ismerősünk olyan dolgot mond nekünk, amit sértőnek értékelünk, akkor neheztelést, haragot vagy gyűlöletet érzünk iránta, rosszakarónkként vagy ellenségünkként tekintünk rá. Bizonyos szintű önismeretet feltételez az a képesség, hogy ilyenkor mélyen magunkba nézzünk, és elgondolkodjunk azon, hogy miért is érezzük támadásnak, amit mondott. Valami feldolgozatlan lelki problémánkra kellett rátapintania, ha ilyen hevesen reagáltunk érzelmileg. Vagyis a rossz érzések forrása bennünk van, a másik ember csak aktiválta ezeket. Akkor tehát valójában kivel van rendeznivalónk: vele vagy önmagunkkal? Vele kell megvívnunk a küzdelmet vagy saját félelmeinkkel, komplexusainkkal, indulatainkkal? Igen, a világ tükröt tart elénk, jeleket küld, felhívja a figyelmünket megoldatlan lelki problémáinkra, de az már rajtunk múlik, hogy mit kezdünk ezekkel a jelekkel.

A legtöbb ember nem ismeri fel, hogy szinte mindig önmagával van rendeznivalója. Éppen ezért hajlamos arra, hogy bármilyen kellemetlenség esetén a környezetét hibáztassa. Például egy rossz házasságban élő, elnyomott feleség úgy gondolhatja, hogy a férje teszi tönkre az életét, és talán nehezen jut el arra a felismerésre, hogy egy ilyen viszony a saját önbecsülési problémáira mutat rá, arra, hogy hagyja magát emberi méltóságában megalázni. Az ilyen nőnek nem annyira a férjével, mint inkább önmagával van dolga, elintéznivalója. Ha felismeri, hogy mi a rossz házasságának az üzenete számára, és dolgozik önbecsülése javításán, akkor idővel ez a lelki fejlődés a kapcsolatban is érezteti hatását; vagy javulni fog a házasság, vagy örökre felbomlik. Történjen így vagy úgy, a probléma mindenképpen megoldódik. Ha azonban nem érti meg a sors által neki szánt jeleket, és a férjét teszi felelőssé minden szenvedéséért, akkor az idő múlásával csak rosszabbodni fog a helyzet. Ha pedig esetleg úgy dönt, hogy elválik és új kapcsolatot kezd, nagy valószínűséggel abban is újra meg fogja teremteni, be fogja vonzani a régi állapotot, hiszen a feldolgozatlan lelki problémáit viszi magával. Az élet mindaddig tükröt fog tartani számára, mindaddig leckéket fog kapni, amíg meg nem érti, hogy saját megoldatlan problémáit sem kivetítenie nem érdemes másokra, sem elmenekülni nem tud előlük, a megoldás az, ha tudatosítja és megoldja őket. Bizony, ha nehéz helyzetbe kerülünk, érdemes először tisztáznunk magunkban, hogy miért kerültünk bele, milyen tudattalan lelki működésmódunkra mutat rá az adott szituáció, és miben kell fejlődnünk, hogy a leckét megtanulva a jövőben ne vonzzunk be hasonló helyzeteket.

Az efféle önelemzés elsajátítása nem könnyű, hiszen problémák esetén az ember ösztönös reakciója a védekezés, a hárítás és a bűnbakképzés. Viszonylag fejlett önismeretre és némi erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy képessé váljunk a másik oldalról, a saját hiányosságaink szempontjából megközelíteni a problémát. A legtöbb ember tudattalan hárításként a kivetítés (projekció) módszerét alkalmazza, vagyis saját belső konfliktusait, indulatait másokra vetíti rá, ezáltal bennük ismeri fel és bennük gyűlöli ezeket. Így elkerülhető ugyan a hibáinkkal, gyengeségeinkkel való szembesülés, de ezért nagy árat fizet az ember: fittyet hányva a számára küldött intő jeleknek, akadályozza saját személyiségfejlődését és benne tartja magát a legkritikusabb élethelyzetekben.

Az életnek végső soron két célja van: az, hogy boldogok legyünk, és az, hogy tanuljunk, fejlődjünk, többé váljunk. Mindkettő csak akkor valósulhat meg, ha felismerjük, hogy a nehézségek is értünk vannak, nem ellenünk, ha megértjük, hogy egy-egy nehéz helyzetben nem az a megoldás, hogy másokat teszünk felelőssé és bűnbakot keresünk, hanem az, hogy megtanulandó leckét hordozó fejlődési lehetőségként tekintünk a szituációra. Nem kis feladat, mert erre a nézőpontra a legtöbbünket sem az iskolában, sem a családban, sem a szélesebb értelemben vett társadalomban nem nevelnek rá, sőt, sokszor éppen az ellenkezőjét sulykolják belénk. A világ azonban szerencsére változik, a jelenleg tapasztalható fájdalmasan felszínes és projekcióra épülő életszemlélet és hozzáállás tartópillérei már repedeznek, és egyre több ember indul el a lelki-szellemi ébredés útján. Ráadásul, minden egyes fejlődő lélek pozitív hatással van a kollektív tudatosságra is, így személyes fejlődésünkkel másoknak is segítünk. Legyünk úttörői ennek a változásnak!