Neki sikerült – Bernadett története

Bernadett régóta fennálló szorongásos problémákkal keresett meg. A közös munka hatására sokat fejlődött az önismerete, képessé vált arra, hogy jobban elfogadja önmagát, és a szorongásai is számottevően enyhültek. Nagy örömömre szolgál, és ezúton is köszönöm neki, hogy az olvasókkal is megosztja a történetét. Ezennel át is adom a szót, meséljen ő a tapasztalatairól.

37 éves vagyok, és nagyjából 17 éve vagyok pánikbeteg. Ez idő alatt nem folyamatosan állt fenn a probléma, voltak hosszabb tünetmentes időszakaim, de aztán mindig visszaestem. A főiskolán kezdődött. Mindig alig vártam az előadás végét, hogy végre kimehessek WC-re. Nem mertem felállni, távozásommal zavarni a többieket, ezért inkább bennmaradtam, és addig szorongtam, hogy végül rosszul lettem. Úgy éreztem, hogy elveszítem a testem feletti kontrollt. Attól kezdve mindig menekültem az ilyen helyzetek elől. Ez a probléma évekig elkísért, de együtt tudtam élni vele.

Súlyosabb tünetek két éve jelentkeztek. Abban az időszakban a kisfiammal otthon voltam gyeden. Nyelés közben áramütésszerű érzések törtek rám, ráadásul szörnyű, agresszív kényszergondolatok is kínozni kezdtek, melyek nagyon idegenek voltak számomra, hiszen az erőszakos cselekedetek távol állnak tőlem. Minél jobban menekültem előlük, annál erőteljesebben támadtak. Eluralkodott rajtam a pánik, úgy éreztem, meg fogok őrülni.

Egy ideig azt hittem, hogy egyedül is meg tudok birkózni a problémával, hiszen „gyakorlott pánikosként” rengeteg tudás volt már a birtokomban. Nagyon sok pszichológiai témájú könyvet kiolvastam, és próbáltam alkalmazni az ismereteket. Talán éppen az volt a gond, hogy túl sok információm volt, és nem tudtam, hogy melyik módszer lenne számomra hatékony, a bőség zavara állt fenn.

A változás akkor indult el, amikor beláttam, hogy egyedül nem boldogulok, és rátaláltam Adolfra. Először a blogot olvasgattam, volt benne egy, az enyémhez hasonló történet. Megnyugtató volt a tudat, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal, hogy nem vagyok őrült. Ezután felvettem vele a kapcsolatot, és elkezdődött a közös munka. Az, hogy beszélhettem egy szakembernek a problémáimról már eleve megnyugtatott.

Az igazi áttörést talán az hozta meg, hogy felismertem, elfogadhatom magam olyannak, amilyen vagyok. Ekkor jöttem rá, hogy a „betegség” miatt gyengének, idétlennek, szerencsétlennek tartom magam, olyannak, akit így nem lehet szeretni. A probléma az volt, hogy miközben azt vártam másoktól, hogy értsenek meg, szeressenek, én sem fogadtam el önmagam. Később rájöttem, hogy hiába szeretnek, ha ezt én nem tudom befogadni, mert önmagammal nem vagyok jó viszonyban.

Lassan a szemléletem is változott, formálódott. Rájöttem például, hogy a pánikbetegségnek pozitív hozadéka is van, hiszen neki köszönhetően jobban megismertem a személyiségemet, sokkal közelebb kerültem önmagamhoz, rengeteget fejlődött az önismeretem. Ha nincs a szorongás, biztosan nem jutok el idáig, ehhez kellett ez a kínnyomás.

Adolf végigkísért ezen az úton. Nagyon sok fogódzót kaptam tőle, melyek növelték a biztonságérzetemet, és mindennap kéznél voltak, ha szükségem volt rájuk. Sokat jelentett például, hogy beszélgettünk az időnként bekövetkező kisebb visszaeséseimről, és felismerhettem, hogy ezek az út természetes velejárói, nem kell miattuk kétségbeesni. Különösen nagy segítség volt a személyiségműködésem mélyebb megértése, annak felismerése, hogy melyik karaktertípusba tartozom. Sokáig nem értettem, miért vagyok különc és érzelmileg hullámzó, ezt rossznak, negatívnak éltem meg, de a konzultációk során rájöttem, hogy ez tulajdonképpen pozitív dolognak is felfogható. Végül is, milyen jó, hogy vannak érzelmeim, és azokat szenvedélyesen élem meg! Emellett segített a relaxáció, az ellazulás is, amit olyan helyzetekben is képes vagyok alkalmazni, melyek korábban nagy kihívást jelentettek. Összességében azt mondhatom, hogy sok gyakorlatias tudást és készséget szereztem. Ha nehéz szituációba kerülök, mindig beugrik egy-egy mondat, gondolat, amiről beszéltünk, és segít a helyzet kezelésében.

Ahogy korábban említettem, tulajdonképpen már hálás vagyok a pániknak, mert nagy lelki átalakuláson mentem keresztül általa. Megértettem, hogy nem kell küzdeni ellene, el kell fogadni. Nem várom már el, hogy ne legyenek tüneteim, talán eddig pont ez volt a probléma. Tökéletes állapotot akartam, azt, hogy megszűnjön minden tünet, és ha egy kis szorongást éreztem, akkor elkeseredtem, amivel csak még jobban elmélyítettem a problémát. Most már másképpen működök: ha jön egy tünet, elfogadom, nem akarom görcsösen, hogy elmúljon, és ezáltal könnyebben túl tudok lépni rajta.

Saját példám alapján azt tanácsolom minden sorstársamnak, hogy ha úgy érzik, bajban vannak, forduljanak szakemberhez. Jómagam is több helyen jártam már korábban, pszichológusnál, pszichiáternél, kineziológusnál, de most érzem először azt, hogy nagyjából révbe értem. A személyiségfejlődés persze olyan út, aminek talán sosem érünk a végére, de mindannyiunknak járni kellene rajta. Éppen ezért nemcsak azoknak ajánlom pszichológus felkeresését, akiknek panaszaik vannak, hanem kivétel nélkül mindenkinek. Hatalmas élmény önmagunk felfedezése, mélyebb megismerése, talán nincs is ennél nagyobb kaland az életben!