Dávid tavaly nyáron keresett meg szorongásos panaszokkal, negatív kényszeres gondolatokkal. Akkor már 5-6 éve szenvedett tüneteitől. Munkánk eredményeként az elmúlt hónapokban számottevő javulást ért el. Hálás vagyok neki, hogy tanulságos történetét megosztja az olvasókkal is.
Kérlek, röviden mutasd be a problémát, amelytől szenvedtél: vázold fel a helyzetet, a körülményeket! Mondd el, hogy hogyan érezted magad, milyen tüneteid voltak!
Szorongásos, kényszeres tüneteim voltak. Ezek nálam nagyrészt az új tárgyakhoz kötődtek. Ha egy új dologgal kerültem kapcsolatba, olyan gondolatok kezdtek gyötörni, hogy valami tragédia fog történni. Így a frissen vásárolt tárgyak mindig nagy feszültséget okoztak, igyekeztem távol tartani magamtól őket. Tisztában voltam gondolataim, félelmeim abszurd voltával, irracionális jellegével, de mégis szorongást váltottak ki belőlem. Minél inkább küzdöttem ellenük, annál rosszabb lett a helyzet. Emellett olyan kényszereim is megjelentek, hogy kimondjak mondatokat, amiket nem szerettem volna, amik esetleg családi konfliktusokat okoznának. Nem nagy dolgokra kell gondolni, de bennem hatalmas szorongást okozott, hogy békétlenséget kelthetek a környezetemben. Az így generálódó feszültség oda vezetett, hogy gyakran öklendeztem, és rosszul aludtam. Éreztem, hogy valamit tennem kell, ez nem mehet így tovább.
Mikor és mitől kezdtek változni a dolgok? Mi indított el a fejlődés útján?
A fordulópontot az jelentette, amikor megértettem, hogy nem a tüneteimmel kell foglalkoznom, hanem azokkal a mélyebb okokkal, amik a panaszaim mögött állnak. Mikor megkerestelek, a tüneteket akartam megszüntetni, és bevallom, az elején kicsit furcsának is találtam, hogy a személyiségműködésemről beszélgettünk, arról, hogy milyen ember vagyok. Nem igazán értettem, hogy ennek mi köze van a problémáimhoz. Végül mégis az önismeretem fejlődése hozta meg a változást. Nagyon tanulságos volt felismernem, hogy mennyire fontos számomra, hogy megfeleljek másoknak. Ezzel addig nem foglalkoztam, nem is tudatosodott bennem igazán. Mindig irtóztam attól, hogy sértő, bántó legyek mások számára, de ettől függetlenül határozott, magabiztos emberként viselkedtem, ezért nem volt szembetűnő ez a problematika. Mélyen el volt rejtve bennem. Viszont a konzultációk során lassan felismertem, hogy önértékelésem, énképem tulajdonképpen nagyban függ mások véleményétől, a lelki egyensúlyom azon múlik, hogy milyen kép él rólam másokban. Ezt még a tudatosodás szakaszában is nehezen fogadtam el, mert ez a „jó fiú” minőség nem illett bele abba a határozott, kompetens férfiképbe, aminek a kialakítására törekedtem, nem is sikertelenül.
Vázold fel a változás folyamatát az olvasóknak! Mit tapasztaltál, mi ment benned végbe?
Ahogy említettem, meghatározó felismerés volt számomra, hogy nem a tünetekkel van dolgom, azok csak következmények. Ennek köszönhetően sikerült más szemmel néznem a problémára. Addig féltem attól, hogy valami mentális zavarban szenvedek, és kétségbeesetten tiltakoztam minden ellen, amit ennek jeleként értelmeztem. Ebből fakadóan meg akartam szabadulni a kínzó gondolatoktól. Új megvilágításba helyezte a dolgot, amikor azt mondtad nekem, hogy amíg a mélyebb rétegekben nem teszek rendet, addig hiába űzök el egy-egy gondolatot, úgyis lesz helyette másik. Addigra már tapasztalatból is tudtam, hogy ez valóban így van. Sokat segített annak tisztázása is, hogy a tünet megléte még nem feltétlenül súlyos betegséget jelez. Valamint az is jó volt, hogy elmondtad, a fejlődés útja nem teljesen egyenes vonalú, inkább hullámzó mintázatot mutat, tehát normális jelenség, ha olykor kis megingást, visszaesést tapasztalok. Egy idő után azt vettem észre, hogy nem csak hogy jobban rálátok önmagamra, de a tünetek is enyhülni kezdtek. Már nem ijedtem meg annyira a gondolataimtól, kisebb gondot okozott az új tárgyak jelenléte, elmaradozott az öklendezés, és aludni is jobban tudtam. Ehhez a javuláshoz valószínűleg hozzájárult az is, hogy hosszabb idő után csökkentettem a terhelésen, és az addigi két munkaköröm közül az egyiket szüneteltetni kezdtem.
Említetted, hogy új megvilágításba helyezte a dolgokat az, hogy a munkánk során figyelmed fókuszát egyre jobban a személyiségműködésedre helyezted. Elmondod az olvasóknak, hogy mit tanultál magadról, ami tartós hatással lehet az életedre?
A megfelelési kényszerem mindenképpen fontos felismerésnek bizonyult. Ennek tükrében már jobban rálátok a 10-20 évvel ezelőtti önmagamra is. Én mindig 200 %-ot akartam teljesíteni. Ezt pedig nyilvánvalóan annak igénye okozta, hogy elfogadjanak. Hiába tűnik az ember határozottnak kívülről, ha belül nagyon is függ mások róla kialakított véleményétől. Ilyenkor az eltérő külső még akár őt magát is megtévesztheti. Persze nem azt mondom, hogy át kell esni a ló túlsó oldalára, inkább a belső autonómia kialakításáról van szó. Ehhez azonban tudatosítani kell, hogy az ember maga felelős a problémáiért, és ha segítséget kaphat is, de végső soron megoldani csak ő tudja őket. Korábban hajlamos voltam arra, hogy ha szorongtam, mintegy támaszkeresésül azt elmondtam a feleségemnek. Amikor tanácsodra ezeket megtartottam magamnak, illetve csak veled beszéltem meg, rájöttem, hogy így valóban könnyebb. Ezzel is növelni tudtam az autonómiámat, megtaláltam a belső fogódzóimat, ami erőt és stabilitást adott. Az önismeret, a felelősségvállalás, valamint önmagam és a helyzetem elfogadása így lassan oda vezetett, hogy egyre kiegyensúlyozottabb lettem. Jó visszajelzésnek tartom, hogy egy ideje már a feleségem is látja rajtam a változást.
Én is megerősíthetem, hogy az utóbbi időben egy sokkal összeszedettebb, nyugodtabb ember ül velem szemben a konzultációinkon, mint amikor elkezdtük a munkát. Ez az eset különösen tanulságos olyan szempontból, hogy rámutat, milyen kerülőutakon, furcsa, inadekvátnak tűnő tüneteken keresztül nyilvánulhat meg egy-egy mélyen húzódó probléma. Eseted azt is jól szemlélteti azonban, hogy az önismeret fejlesztésével mindig szép sikereket lehet elérni. Köszönöm, hogy tapasztalataidat megosztottad az olvasókkal!