Neki sikerült – Dávid története

Neki sikerült (férfi)Dávid tavaly tavasszal jelentkezett egyéni tanácsadásra. Fő problémájaként az agresszív kényszergondolatokat nevezte meg. Ahogy az önismerete fejlődött a munka során, úgy enyhültek szorongásos tünetei is. Örülök, hogy dolgozhattam vele, és köszönöm neki, hogy tanulságos történetét közzétehetem a blogban.

Hosszabb ideje rosszul éreztem már magam, mire eljutottam odáig, hogy segítséget kérjek. Stressz, motiválatlanság és önbizalomhiány uralkodott el rajtam, úgy éreztem, nem találom önmagam, kezdek elveszni ebben a rohanó világban. A pszichikai rosszullét mellett égő érzést éreztem a testemben, állandó gyomorgörcs kínzott. Kifejezett pánikrohamom sohasem volt, de minden apró kellemetlenség erős szorongást váltott ki belőlem, különösen, amikor egyedül voltam. Jó pár hónap telt el így, mígnem odáig fajult a dolog, hogy a barátnőmet nem mertem hazavinni autóval, mert visszafelé egyedül kellett volna vezetnem, és rettegtem, hogy rosszul leszek, és nem lesz, aki segítsen. Így már nem tudtam tovább titkolni a dolgot, úgy döntöttem, elmondom a családomnak, hogy már hónapok óta szenvedek. Ez nagy megkönnyebbülést okozott. Emellett bejelentkeztem a helyi pszichiáterhez is, aki enyhe pánikbetegséget és depressziót állapított meg. Két konzultáción voltunk túl, amikor történt valami, ami minden addiginál rosszabb volt: agresszív kényszergondolataim lettek, amelyek főleg a családtagjaimat vették célba. Rettenetesen megijedtem. Azt hittem, hogy megőrültem, hiszen semmi okot nem adott a családom arra, hogy ilyen gondolataim legyenek, meg egyébként sem vagyok agresszív ember. Jó néhány gyötrelmes nap után találtam rá a Stresszdoki oldalra, ahol az egyik sikertörténet pont egy, a sajátomhoz nagyon hasonló esetet mutatott be. Amikor elolvastam, olyan megkönnyebbülést éreztem, amit talán addig még sosem. Gyorsan áttanulmányoztam a többi sikertörténetet és néhány cikket is, illetve a YouTube videókat is többször megnéztem. Pár alkalommal még elmentem a pszichiáterhez, de javulást nem igazán éreztem. Emiatt gyógyszert is kaptam a kényszergondolatokra, de azoktól még rosszabbul lettem. Ekkor döntöttem úgy, hogy felkeresem Adolfot.

Már néhány konzultáció után lényegesen jobban éreztem magam. Adolf nem betegként kezelt, patológiák helyett inkább a személyiségemmel foglalkoztunk. Rámutatott, hogy a problémáim mitől lehetnek, hogy mely vonásaim hajlamosíthatnak ilyen pszichés zavarokra. Ekkor ismertem fel, hogy az önbizalomhiányom, önmagam leértékelése milyen szoros kapcsolatban áll ezekkel a panaszokkal. Mindig mindenhol alárendeltnek éreztem magam, legyen szó akár munkáról, akár csak baráti társaságról. Úgy gondoltam, az én véleményem nem sokat számít, az én poénjaim nem elég jók – tehát úgy általánosságban lúzerként tekintettem magamra. Be kellett látnom, hogy szinte sohasem állok ki magamért, alapból a vesztes szerepébe helyezem magam. Ez számomra annyira természetes volt, hogy addig fel sem tűnt, mégis akkora belső feszültséget és dühöt alakított ki bennem, amitől aztán agresszív kényszergondolataim lettek. Miután felismertem a szorongásra hajlamosító személyiségvonásaimat, már könnyebben is változtattam rajtuk.

Az igazi áttörés akkor következett be, amikor negatív énképem ellenére az önérvényesítés útjára léptem. Egyre gyakrabban álltam ki véleményem és akaratom mellett, és fokozatosan képessé váltam a konfliktusok felvállalására. Szerencsésnek tartom magam, mert a környezetem egész jól fogadta ezt a változást. A barátaimnak korábban fel is tűnt a nagyfokú önbizalomhiányom, így tulajdonképpen nem reagáltak elutasítóan a lassan kibontakozó önérdekképviseletemre. Általánosságban elmondhatom, hogy a családi és baráti kör támogató módon állt mellettem. Habár átélni nagyon rossz volt ezt az időszakot, összességében hatalmas pozitív változást hozott az életembe. Sokat fejlődött a személyiségem, a gondolkodásmódom. Megtanultam örülni apró dolgoknak is, jobban elfogadni önmagam és a környezetem, képessé váltam arra, hogy könnyebben kiálljak magamért, és kifejezzem az érzéseimet. Már tudom, hogy élni a jelenben kell, a múltból tanulni érdemes, a jövőt pedig nem szabad túlgondolni. Az általános fejlődésben sokat segített a relaxáció, a pozitív gondolkodás gyakorlása, és az elfogadó attitűd alkalmazása is.

Egyáltalán nem gondolom azt, hogy mostanra révbe értem, nagy a távolság még a célig, de legalább már jó úton járok, és igyekszem rajta is maradni. A kiindulási ponttól számítva mindenképpen messzire jutottam, rengeteget fejlődtem minden tekintetben. Ettől függetlenül még mindig vannak nehezebb napok, kihívást jelentő szituációk, és tudom, hogy nagyon sokat kell még alakítanom a személyiségemen és az életemen. Az elinduláshoz kapott útmutatás és támogatás viszont felbecsülhetetlen értékű, ezért azt tanácsolom minden hasonló problémával küzdő embernek, hogy kérjenek szaksegítséget, beszéljenek a problémájukról, ne tartsák magukban azt a sok feszültséget, ami megfelelő kezelés hiányában szorongásos zavarokhoz vezethet.

Kategória: Gondolatok | A közvetlen link.

Neki sikerült – Dávid története bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Mukli Ágnes szerint:

    Kívánom, hogy minden maradjon is így.
    ” Már tudom, hogy élni a jelenben kell, a múltból tanulni érdemes, a jövőt pedig nem szabad túlgondolni. ”
    Gratulálok a sikerhez.
    Ágnes

  2. Lazók Jánosné szerint:

    Kívánom, hogy sikerüljön a belső fejlődés és ebből a hasonló cipőben járók is tanulhassanak!
    Köszönöm a megoszást!

Hozzászólás a(z) Mukli Ágnes bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az Email címed nem tesszük közzé. A * karakterrel jelölt mezőket kötelező kitöltened!