Neki sikerült – Noémi története

Noémi egy fájdalmas szerelmi élmény miatt fordult hozzám három évvel ezelőtt. Az ennek nyomán előállt krízis felszínre hozta és elmélyítette korábban is meglevő hangulati és önértékelési problémáit. A kitartó személyiségfejlesztő munka azonban meghozta gyümölcsét: önismeretben sokat fejlődött, érzelmileg nagymértékben stabilizálódni tudott. Pszichológusként igazán jó volt végigkövetni ezt a folyamatot, örülök, hogy a részese lehettem, és hálásan köszönöm neki, hogy most az olvasókkal is megosztja.

Lelki problémáim serdülőkorom óta jelen voltak az életemben. A harmincas éveim elején aztán igazán mélypontra kerültem. Addigra több párkapcsolatom is zátonyra futott, de különösen az utolsó kudarc viselt meg nagyon. Az átélt csalódás miatt azt éreztem, hogy nem vagyok szerethető, másoknál kevesebbet érek, és párkapcsolat nélkül egy senki vagyok. Teljesen reménytelennek láttam a helyzetemet, mély depresszív állapotba kerültem. Nem tudtam semminek örülni, minden apró kihívás nehézséget okozott, és ez a keserű, kétségbeesett lelkiállapot gyakran dühkitörésekben nyilvánult meg, melyek a testvérem ellen irányultak, és amelyek után még rosszabbul éreztem magam. Folyton mindenért önmagamat bántottam, ostoroztam, hibáztattam. Eközben igyekeztem mindenkinek megfelelni, maximalizmusom miatt mindent tökéletesen csinálni, teljesen behódoltam mások akaratának. Mindez oda vezetett, hogy azt éreztem, cserbenhagyom és elveszítem önmagam, és egyre jobban kínzott a kérdés, a bizonytalanság, hogy ki is vagyok én valójában. Ebben az állapotban fordultam Adolfhoz.

A közös munka hatására egyre jobban ráláttam, hogy a jelen nehézségeit miként okozzák korábbi sérülések. Azt mindig is éreztem, hogy problémáim az önszeretet, az önelfogadás hiányára vezethetőek vissza, de ennek eredetét nem tudtam feltárni magamban. Ezért nagy felismerés volt, amikor rápillanthattam arra az elhagyatottságtól szenvedő, magányos gyermekre, aki mindig is bennem élt, de nem ismertem. A vele való kapcsolatfelvétel indított el a változás útján. Ahogy vele ismerkedtem, barátkoztam, úgy kerültek helyre bennem a dolgok, egyre mélyebben megértettem a működésemet, a viselkedésem mozgatórugóit. Felismertem például, hogy a bennem lévő sok keserűség, frusztráció és düh hogyan fakad önmagam háttérbe szorításából, az pedig a gyerekkoromban elszenvedett elnyomásból, a sérült anya-gyerek kapcsolatból. Biztatást és megnyugvást jelentett ugyanakkor annak a tudata, hogy a szeretetről és az elfogadásról nem kell egy életre lemondanom, azt felnőttként, mint egy belső jó szülő, én is megadhatom magamnak, ami gyógyulást hozhat a szenvedő gyermek részemnek.

Ennek az egészséges felnőttnek a felépítése és megerősítése azonban lassan és nehézkesen ment, hosszú ideig tartott. Jó néhány hónapba telt, mire némi változást éreztem. Kezdetben a különböző önnyugtató módszerek segítettek, később a tudatos önmegfigyelés, és az, hogy egyre jobban érlelődött bennem az elfogadás képessége. Utóbbi sokat segített abban, hogy az önmagammal folytatott küzdelmeimet enyhítsem, csökkentsem, ritkítsam. Ez az út azonban nagyon hullámzó és göröngyös volt. Volt olyan, hogy egy-két hétig egészen jól éreztem magam, aztán pedig visszaestem. Ezeket nagyon rossz volt átélni, szinte elvesztettem a reményt. Ilyenkor nagyon sokat jelentett, hogy kívülről, Adolftól megkaptam azt a támogatást, elfogadást és megtartást, amit magamban még nem tudtam megszilárdítani, és ami mintául szolgált ahhoz, hogy mit jelent önmagam jó szülőjévé válni. Türelemre volt szükség, és arra, hogy feladjam a változást célzó görcsös akarásomat. Ez nagyon nehéz volt, mert a bennem szóló kritikus hang nemcsak folyton leszidott és megszégyenített, de állandóan sürgetett is. Vele is meg kellett küzdenem. Végérvényesen még mindig nem sikerült elhallgattatnom, de már felismerem magamban, és sokkal hatékonyabban fel tudok lépni vele szemben, mint pár évvel ezelőtt.

Számomra nagy lecke volt megtanulni, hogy a korábban gyengeségeknek tartott vonásaim elfogadhatóak, sőt, amit gyengeségnek hittem, az bizonyos szempontból erősség is lehet. Sokat változott az önmagamról és a világról alkotott képem, az önismereti munka új látásmódot hozott az életembe. Ez frissítően hatott rám, és enyhítette a belső gátlásaimat. Most, a harmadik év végén elmondhatom, hogy sokat változtam. Jóval kevesebbet ostorozom magam, mint korábban. Nyíltabban kifejezem az akaratomat, a véleményemet, az érzéseimet, az igényeimet. A testvéremmel szemben türelmesebb vagyok, és ha nem, már tudok bocsánatot kérni (régebben ezt is gyengeségnek éreztem volna). Megszületett bennem az öröm. Szabadidős tevékenységeim során egyre felszabadultabb vagyok, többet nevetek – már önmagamon is tudok nevetni. Kevesebbet őrlődöm a múlton, és több időt töltök a jelenben. Elfogadóbb és megengedőbb vagyok, nem akarok már mindent tökéletesen csinálni, így sokkal több energiám marad másra. Jól érzem magam egyedül is, ehhez már nincs szükségem mindenáron társra. Kinyílásomnak köszönhetően a szüleimnek is őszintén tudok beszélni az érzéseimről, ami jótékony hatással van a kapcsolatunkra is. A kritikus, becsmérlő viszonyulás helyett egyre inkább megértéssel és elfogadással fordulok önmagam felé, és azt tapasztalom, hogy jó úton haladok, hogy egyszer majd őszintén ki tudjam mondani, hogy szeretem magam.

Három év után úgy éreztem, az Adolffal végzett önismereti munkát le tudom zárni, de a személyiségfejlődés továbbra is az életem része marad. A mögöttem álló időszaknak mindenképpen maradandó hatása lesz a sorsom alakulására. Soha nem leszek már a régi Noémi, mert a megszerzett tudatosságnak köszönhetően másként közelítek önmagamhoz és a világhoz. Úgy gondolom, sokunknak szüksége van egy segítőre, aki elindít bennünket azon az úton, amin aztán egyedül is tudunk haladni. Aki úgy érzi, ebben a cipőben jár, annak érdemes szakszerű támogatást keresnie.