Hadd kezdjem jelen írásomat egy anekdotával.
Egyszer két tanítványnak nézeteltérése támadt egymással. Egyikük úgy döntött, hogy elmegy a mesterhez, és kikéri a véleményét. A mester figyelmesen végighallgatta tanítványát, aki a saját nézőpontjából elmondta a történetet, majd ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára: „Igazad van”. Nem sokkal később a másik tanítvány is megjelent a mesternél, aki szintén elmondta az esetet, úgy, ahogyan ő élte meg azt. A mester őt is meghallgatta, majd neki is azt mondta: „Igazad van”. A beszélgetéseknek szem- és fültanúja volt egy harmadik tanítvány, aki meglepetten fordult a bölcshöz: „Mester, de hiszen teljesen eltérő dolgokat mondtak, és te mindkettőnek igazat adtál. Hogy lehet ez? Hiszen ez teljesen észszerűtlen!” A mester kicsit elgondolkodott, majd így szólt: „Tulajdonképpen neked is igazad van”.
Meggyőződésem, hogy az összes emberi konfliktust a „vagy-vagy” gondolkodás szüli. A dualitások világában élő ember úgy vélekedik, hogy ha valami mellett állást foglal, akkor óhatatlanul szembekerül annak az ellentétével, és így természetesen azokkal a személyekkel is, akik az ellenpólus mellett köteleződtek el. Az elme maga is duális természetű, működése kettősséget teremt. Magasabb fejlettségi szinten az ember képes és hajlandó is arra, hogy időnként nézőpontot váltson, hogy megvizsgálja az élet dolgait más, a sajátjától esetleg kissé idegen szempontból is. Ez a toleráns semlegesség a sikeres konfliktuskezelés alapja. Ugyanakkor még ebben az esetben is csak a nézőpontok váltogatásáról, és nem egységlátásról beszélhetünk: vagy ez van, vagy az, de a kettő nem létezhet egyszerre. Az emberi elme természeténél fogva nem képes elvonatkoztatni a dualitástól, ahhoz, hogy egységben lássuk a világ dolgait, a gondolkodás és véleményalkotás szintjéről fel kell emelkednünk a ráérzés és átélés szellemi dimenziójába.
A politika egyike a kettősségek nagy, globális játszótereinek. Kizárólag az elme szintjén értelmezhető, magasabb perspektívából szemlélve elveszíti értelmét és létjogosultságát. Rendkívül sokatmondó a jobb- és baloldali felosztás, és ha olykor beszélnek is politikai középről, az csupán a kettősségek közötti valamiféle átmenetet, de semmiképpen sem egységet jelent. Az elme szintjén csak fokozatbeli eltérésekről beszélhetünk, míg a valódi közép – az egység – minőségi különbséget képvisel.
Tanulságos megfigyelni, hogy a magyar politika mennyire megosztó évek óta, miközben minden polgár meg van győződve arról, hogy ő, és az általa támogatott párt akar jót a népnek. Hogyan lehetséges az, hogy ennyi jó szándékú ember folyton egymásnak ugrik? A jelenség pszichológiai magyarázata az, hogy a „vagy-vagy” gondolkodás szülte összeegyeztethetetlenséget hatalmasra lehet duzzasztani azzal, ha emocionális töltetet adunk neki – ennek következtében az ellenpólust képviselők már nemcsak másként gondolkodók, de ellenségek is lesznek. Ezt a (tömeg)lélektani törvényszerűséget jól ismerik, és céljaik szolgálatába állítják a politikusok. A manipuláció hatása alól egyre kevésbé tudja kivonni magát az átlagember. Aki manapság végigsétál Budapest utcáin, óriásplakátok rengetegében találja magát, a járókelő óhatatlanul részese lesz a politikai játszmáknak. Egy dologban mindenképpen nagyfokú hasonlóság van kormány és ellenzék között: a kettősségek kiélezésén dolgoznak azáltal, hogy saját céljaik elérése érdekében folyamatosan befolyásolják a népet.
Mit tehet a polgár, ha el kíván határolódni ezektől a játszmáktól, ha hadiállapotok helyett nyugalmat szeretne? Az nyilvánvaló, hogy ezt a vágyott nyugalmat a politika sohasem biztosíthatja, hiszen a polaritás világának részeként folyamatosan kettősséget teremt. Tévúton jár az, aki úgy gondolja, hogy a parlamenti választások eredményétől függ a nép jólléte. Sokkal inkább azon múlik, hogy a polgárok mekkora hányada teremti meg magában a belső békét, amelyet kisugározva, a környezetére is pozitív hatást gyakorolhat. A politika nem több, mint egymásnak feszülő érvek és elvek csatája, a boldogságot és a lelki nyugalmat azonban semmilyen érv vagy elv győzedelmeskedése sem adhatja meg. Ezek sokkal mélyebb és személyesebb emberi tapasztalások, egészen más dimenzióba tartoznak, ezért egyetlen politikai párt sem tudja biztosítani őket. Ne is reméljünk tőlük ilyet! Ne kívülről és másoktól várjuk, hogy rendbe tegyék az életünket, tegyük meg ezt mi magunk! Ezzel vállaljuk a felelősséget a saját életünkért. És ha ez sikerül, akkor egyéni szinten már teljesen lényegtelenné válik, hogy melyik párt van hatalmon, hogy melyik az uralkodó ideológia a társadalomban. Ekkor már az ember nem manipulálható többé, mert a politika felett áll, és olyan hatalmat szolgál, amely nem a kettősséget, hanem az egységet képviseli. Nagyon felszabadító érzés!