Életünk során számos megoldandó problémával találjuk magunkat szemben, olyan leckékkel, amelyek által fejlődünk, formálódunk. Habár sokszor nehézséget rejtenek magukban ezek a feladatok, és többnyire nem is kerülhetjük el a velük való szembenézést, a hozzáállásunkat mindig megválaszthatjuk: eldönthetjük, hogy nyomasztó teherként vagy izgalmas kihívásként viszonyulunk-e hozzájuk. Szerencsésebb az utóbbi megközelítést választani, hiszen ez esetben nagyobb kompetenciával rendelkezünk, és jobban mozgósíthatjuk kreatív erőinket. Ráadásul, az eredményes problémamegoldás sikerélményt jelent, így az önmagunkba vetett hitünk is erősödik.
Akár tudatában vagyunk, akár nem, végső soron minden életfeladat az egyensúlyi állapot elérésére irányul. Nemcsak a szokásos értelemben vett lelki kiegyensúlyozottságról van itt szó, hanem a látszólagos ellentétek meghaladásáról is. Poláris világunkban az a természetes számunkra, hogy a teljességnek csak egyik részét, ha úgy tetszik, az éremnek csupán egyik oldalát vállaljuk fel, annak ellentéte árnyékban marad, távolítjuk magunktól. Mindez az elme poláris természetéből fakad: úgy tűnik számunkra, hogy az egymásnak látszólag ellentmondó jelenségek, megnyilvánulások kizárják egymást. Így például megállapítjuk, hogy X.Y. jó ember, Z.W. pedig rossz, és megfeledkezünk az árnyékban maradt oldalról, vagyis arról, hogy az előbbi személy lelke mélyén esetleg forrong az elfojtott agresszió, utóbbi pedig talán titkon a Bibliát olvassa, mert kétségbeesetten keresi a benső békét.
Hajlamosak vagyunk arra is, hogy saját személyünkről ugyanilyen egyoldalú képet formáljunk. A legtöbb ember jó véleménnyel van önmagáról, ezért érzi úgy, hogy mindig mások és a körülmények a hibásak, ha őt sérelem éri. Ugyanakkor vannak nagyon negatív énképpel rendelkező emberek is, akik a bántásokat megérdemeltnek tekintik. A legérdekesebb azonban az a jelenség, amikor a látszólag ellentétes pólusok egy személyiségen belül is váltakoznak, illetve amikor összecsap egymással a két véglet. Az ilyen esetek egyik legnyilvánvalóbb jele az, amikor az ember heves belső monológokban magyarázza saját magának, hogy miért neki van igaza és nem a másiknak, amikor önmagának érvel a saját igazáról. Az önmeggyőzésre tett kísérlet hátterében mindig nagyfokú bizonytalanság áll. Ha tehát megfigyeljük pszichés működésünket, felismerhetjük a kettősséget, a szélsőségek jelenlétét, amelyek többnyire váltakozva, de alkalmanként akár egyszerre is meghatározhatnak bennünket.
A polaritás világában élő ember jellemzően egyik végletből a másikba esik mindaddig, amíg meg nem leli az egyensúlyi állapotot. Mint fent már jeleztem, végső soron az összes lecke ennek elérését célozza. Számos esetben keserű tapasztalatok sokaságát kell megszereznünk, mire eljutunk idáig. Ez azért van, mert az ember próbálkozik, kísérletezik, miközben hol a ló egyik, hol a másik oldalára esik át. A polaritás természetéből fakadóan könnyebb a két véglet között billegni, oda-vissza inogni, mint középen maradni. Két példát említek, amelyek talán világosabbá teszik ezt a lelki működésmódot. 1. Ha egy személynek nehezére esik kiállni önmagáért, ha nem tudja az érdekeit megfelelően képviselni, akkor gyakran meg kell hunyászkodnia, amitől nyilvánvalóan rosszul érzi magát. Amikor elindul az önérvényesítés útján, kezdetben valószínűleg túlságosan is rámenősnek bizonyul, a kelleténél erősebben csap az asztalra, amivel ellenállást válthat ki a környezetéből, és be kell látnia, hogy ez a fajta magatartás szintén nem vezet megoldáshoz. Egy ideig majd a behódoló és a túlzottan is önérvényesítő viselkedésformák között fog ingadozni, mire egyszer végre ráérezve a középre, elérve az egyensúlyi állapotot, végérvényesen megoldja a problémát. 2. A másik példa az elköteleződés-függetlenség polaritás lehetne. Nagyon sok ember szenved attól, hogy párkapcsolatában e két véglet között hánykolódik. Az ilyen személy úgy érezheti, ha igazán átadja magát a kapcsolatnak, azzal teljesen feladja saját egyéniségét, amennyiben viszont a függetlensége visszaszerzése érdekében tesz lépéseket, az érzelmi odaadás sérül, és a kapcsolat léte kerülhet veszélybe. Érzi, hogy egyik eset sem jó számára, a két szélsőség között őrlődik, többféle viselkedésmódot kipróbál, keresi a megoldást. Beletelik bizonyos időbe, mire feloldja az ellentétek szorítását és megtalálja az egyensúlyt. Ez az állapot biztosítja majd a valós megoldást, mégpedig azért, mert a végletek váltogatásával ellentétben nem fokozatbeli eltérést, hanem minőségi különbséget, egyfajta dimenzióváltást képvisel.
Ezek után bizonyára azt kérdezed, kedves Olvasóm, hogy miként lehet meglelni ezt az egyensúlyi állapotot, mit kellene tenned azért, hogy ezt minél előbb elérhesd. Sajnos ez is azon kérdések közé tartozik, amelyekre nincs írásban átadható „csodarecept”, a személyes megtapasztalást semmi sem pótolhatja. Kicsit olyan lenne ez, mint ha megkísérelném leírni, hogy hogyan kell biciklizni. Aki életében először ül kerékpárra, elkerülhetetlenül billegni fog, nagy valószínűséggel el is esik. Hol az egyik oldalát üti meg, hol a másikat; gyakorlást és időt igényel, mire meg tudja tartani magát a járművön. Ekkor eléri az egyensúlyi helyzetet, és ezentúl már magabiztosan hajtja a kerékpárt, de nem tudja elmondani, hogy hogyan csinálja. Egyszerűen ráérzett. Így működik ez lelki szinten is: sokáig ide-oda billegünk, miközben akár sérüléseket is szerzünk, de ha nyitottak vagyunk a fejlődésre, előbb-utóbb megleljük az egyensúlyi állapotot.