Munkám során gyakran találkozom az efféle önjellemzéssel: „Én nem pesszimista vagyok, hanem realista”. A mondat azt sugallja, hogy aki a valóságot észleli, annak szükségszerűen sötét világképpel kell rendelkeznie, és hogy a pozitivitás csak naivitásból vagy elszállt idealizmusból fakadhat. Minél többet foglalkozom ön- és emberismerettel, annál kevésbé tudok azonosulni ezzel a szemlélettel. Rögtön tisztázni szeretném, hogy nem a buta hurráoptimizmusról beszélek. Azt egyszerűen önbecsapásnak tartom, ami így nézőpontom szerint is távol esik a realitástól. Ebben a kétrészes cikkemben igyekszem érthetően kifejteni álláspontomat, ami remélhetőleg segíteni fog a negatív látásmódra hajlamos olvasóimnak egy pozitívabb életszemlélet kialakításában.
Talán érdemes azzal kezdeni, hogy próbáljuk meg feltárni magunkban pesszimizmusra való hajlamunk gyökereit. Úgy tűnik ugyanis, hogy nagyon sok ember lelkében rejtett programként fut a negativitás. Hogyan és mikor került az oda? Ki táplálta be? Milyen mintákon keresztül erősödött meg? Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a negatív látásmód természetes, pedig ez egyáltalán nem igaz, hiszen amikor megszületünk, még nincsenek koncepcióink a világról, azok később alakulnak ki különböző hatásokra. Ha az ember kicsit magába néz, hamar felismerheti, hogy szemléletét nagymértékben a közeg határozza meg, amelyben él. Ennek legkisebb egysége a család, nagyobb kiterjedése a szomszédság és a település, magasabb szintje pedig a társadalom egésze. A különböző népek világszemlélete korántsem azonos. Mi, magyarok, köztudottan szorongóbbak vagyunk az átlagnál. És azt gondoljuk, ez így természetes, hogy mi látjuk helyesen a világot: pesszimistán, ámde reálisan. Pedig nézőpontunk semmivel sem objektívabb, mint más népeké, akik ugyanúgy meg vannak győződve saját nézetük helyességéről. És mielőtt bárki a történelmi-gazdasági-politikai helyzetünkre hivatkozna, felhívom a figyelmet arra, hogy nálunk szegényebb népek is szép számmal szerepelnek az elégedettebbek táborában. Első lépésként tehát fontos felismernünk, hogy jórészt a minket körülvevő közeg, a szocializációnk, a követett mintáink láttatják velünk az életet valamilyennek, a valóság voltaképpen nagyrészt semleges. A világ dolgai vannak, az események megtörténnek, és mi adunk nekik ilyen vagy olyan előjelű jelentést. Szemléletünk tehát egyfajta tanulás eredménye. Tudattalanul magunkévá tettünk egy szempontrendszert, amellyel tudatosan azonosulunk. Ha azonban ez így van, akkor világnézetünk nyilvánvalóan módosítható, alakítható, felülírható. Önképzéssel új tudás sajátítható el. Ennek megfelelően, ahelyett, hogy maradandó személyiségvonásként tekintenénk életszemléletünkre, inkább nyíljunk meg az új minőségek felé.
A fentiekből az is következik, hogy tévesen közelítünk a hatás-ellenhatás lélektani törvényéhez, „fordítva ülünk a lovon”. Ha ugyanis elfogadjuk, hogy az észlelt minőség nem a megfigyelt dologban, hanem a megfigyelő szemében (pontosabban tudatában) van, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy világunk csak belülről írható át. Rengeteg energiát fektetünk abba, hogy az életünket megváltoztassuk – önmagunkon kívül. Jellemző tapasztalatunk pedig az, hogy ennek dacára újra meg újra nagyon hasonló szituációkba kerülünk bele. Amennyiben a fenti gondolatmenetből indulunk ki, ez természetes, hiszen az összes helyzetet ugyanabban a szemléletrendszerben helyezzük el. Amíg szemüveget nem cserélünk, addig minden megfigyelt jelenség hasonló színezetet kap. Az átlagember folyton kontrollálni és uralni akarná a rajta kívül álló dolgokat, a bekövetkező eseményeket, miközben nem veszi észre, hogy 1. ő vetíti rá mindenre azt a negatív minőséget, ami aztán magát a kihívást jelenti számára, 2. éppen csak azt nem igyekszik uralni, amit kellene: a saját belső világát, aminek az általános szemléletmód is szerves részét képezi.
Ezek után feltehetően egyetlen kérdés foglalkoztat minden olvasót, hogy miként válhat önmaga urává, hogyan írhatja felül nemkívánatos, ám roppant makacs negatív beidegződéseit. A rövid válaszom: felismeréssel és gyakorlással. Mindkettő megkíván némi erőfeszítést, de megéri a fáradságot. Az eredmény érdekében ugyanis kissé „át kell huzaloznunk” az elménket, fókuszt kell váltanunk. Ezt nevezhetném frekvenciának is. A régi rádiókon egy tekerőgombbal lehetett adót váltani. Amikor beállítottam az állomáskeresőt a Kossuth Rádióra, csak annak az adását tudtam venni, pedig közben ment a program a többi adón is. Ha untam a műsort, csavarnom kellett a gombon, frekvenciát kellett váltanom. Nos, analógiás megközelítésben a világ a rádió, a maga ezernyi különböző adásával, az elménk pedig a sávkereső. Szabad választásból leélhetjük ugyan az életünket úgy, hogy mindössze egyetlen állomást fogunk, de nagy hiba azt gondolni, hogy másfajta műsor nem is létezik. Ha nem tetszik a program, érdemes behangolódnunk más frekvenciára. Ehhez nyújt majd segítséget a cikk második része.